A hét témája: Ha folyton fenyeget a víz

– A lakásban eligazodom. Tudom, hol az ágy, attól hány lépés a fotel. Mosdani, öltözni egyedül nem sikerül, nem is hagyják, évek óta a nejem, a fiam ápol. Reggelente kiülök a televízió elé. Nem látom, hallgatom, míg el nem álmosodom. Vidámabb a műsor, mint a rádióban, ott csak rossz hírek jönnek. Onnan tudtam meg, az évben már harmadjára megint jön a víz: a kertben, a ház sarkánál áll az Ipoly, menekülni kéne. Kértem a fiam, s ő kivitt a házból. Álltam ott, szóltam az Úrhoz: sokat nem várok az élettől, mégis, mindig velünk van ez? De ő is, mint szinte már mindenki, elhagyott bennünket, vagy csak nem figyel.

Rácz Sándor vasutas volt, 30 évet dolgozott pályamunkásként. Sínt, töltést javított, odafigyelősen. A vasút nem játék. Néha rá is néztek, pályára alkalmas-e, kiderült, pályát karbantartani jó. Cukorbeteg, de legfeljebb diétázik. Az mindig javít. Öt éve, hogy megvakult, az erős fényt csak foltnak látja, más semmit. Lábfejét, mert nem keringett a vére, már csonkolták. A veséje leállt. Hetente háromszor „jár” dialíziskezelésre. Hétfőn, szerdán, pénteken reggel fél ötre jön érte a mentő – ha be tud jönni ide, viszik, s kezelik.

Orvosa, aki optimista, nyugtatja: Rácz úr, még akár a 60. évét is megélheti. Rácz most múlt 59 éves. Kisember nagyot ne álmodjon, mondja.

– Éltünk szállón, albérletben, szolgálati lakásban. De sajátban lakni több, más – pontosan nem tudja, hol ülök, de nagyjából felém beszél. – Vettük ezt a házat. Hittük, jó boltot csináltunk, amit megtakarítottunk, beleöltük. Észnél muszáj lenni, két gyerekkel másképpen nem lehet. Lett itt még fürdőszoba is, s olyan cserépkályha, ami befűti az egész házat, 50 négyzetmétert. Hanem a „szomszéd”, a szlovák a túloldalra gátat épített, zsilipet is hozzá, s ha túl magas a víz, hogy a gáton át ne bukjon, leeresztik.

A víz meg erre jön. Terv itt is született gátra, több is, a parlamentben pénzt szavaztak rá, majd zárolták – más fontosabb dologra kellett.

Végül is évente kiköltözni, s vissza, az semmi. Eddig a víz évente egyszer-kétszer jött. Rácz, míg látott, homokzsákokat töltött és pakolt, ahová mutatták. De már nem lát, csak a gáthoz kísérteti magát, és lelkesít, harcot feladni nem szabad. Úgy mondja, ő itt még szerencsés ember, neki még a biztosítását sem mondták fel. Árvíz után ki-kijön egy szakember, felmér, károkat becsül. S fizetnek is olykor valamicskét, amiből majdnem futja a javítás. Kivéve tavaly, mert akkor olyan biztosítós jött, aki szólt, ezért nem fizet, ez talajvíz-, nem árvízkár.

Akkor Rácz, aki amúgy higgadt ember, szólt: ember, vak maga, nem látja, az Ipoly a házig ér?! De rájött, gyenge érv ez. Ő a vak kettőjük közül, így az indokokból kifogyott.

Idén két hét alatt harmadszor ért a folyó a házig. Rácz szinte felém fordulva mondja is, ez sok, veri őket az Isten. Szóltak neki, csomagoljanak, el kéne hagyni a házat, de ő fejet csóvált: minek, a sorsát senki el nem kerülheti. Ahogy érkeztünk, néhány utcával odébb Badáék, a falu „migránsai” jöttek szemben. Kezükben zsákok, abban ruhák, cipők. Négy iskolás gyerek van, hallgatják ők is a híreket, majd szólnak hozzájuk, jön az ár. Ők csomagolnak, összerámolják a legfontosabbakat. 2000-ben kezdtek itt építkezni, akkor szó se volt róla, hogy ez ártér lenne. Megvették a telket, az építő tisztességgel megépítette a házat – azóta, állítólag ezért is, lecsukták. Hanem  az időjárás is megbolondult, mind gyakrabban szólnak, jön a víz, rámolni, menekülni kéne. Volt, hogy későn szóltak, mire a rendőrök gumicsizmában megjöttek, éjjel az ablakon bekopogtak, már a házban is bent állt a víz, emlékszik vissza Bada Tibor. A gyerekeket az ablakon adogatták ki, mehettek aludni a kultúrházba. A férfiak visszajöttek, homokzsákokat töltöttek és pakoltak, valamijük maradjon, ne vigyen el mindent a víz.

– Akadt olyan terv is, hogy itt, a végeken a házakat megveszik tőlünk. Nagy pénzre ne gondoljon, de arra elég lenne, hogy a környéken felhúzzunk egy apró házat. Az itteni épületeket ledöntik, és azokat is az új gátba teszik. A terv megbukott, a biztosításunkat felmondták. Nem fognak talicskaszám ide furikáztatni pénzt, segítsünk magunkon, ahogy tudunk, mondták. Öregszik a falu, gyerek is egyre kevesebb, az iskolát bezárták, osztálytermekbe ágyakat tettek, ott alszunk. Már ki se rakják, ha sokat esik, újra költözünk. Rendes az önkormányzat, még a kis kádat is vihetjük, a gyerekeket abban mosdatjuk, főzni beengednek bennünket az óvodába. A polgármester asszony meg, mert a falunak erre pénze nincs, sajátjából hoz kenyeret, párizsit. A gondnok a termet befűti, nem fázunk. Hajnalban hazaszököm, nézem, áll-e még a ház. Áll. Idén már háromszor költöztünk az iskolába, s most vissza. Dohos a ház, kiszellőztetni nem lehet. Itt két rossz van: ha jön a víz, és ha szárad, akkor minden recseg, ropog, mozog a ház. Végleg eldöntöttem, futni innen nem fogok, amit a sors könyvében megírtak, azon változtatni nem lehet. Dőljön rám, akkor legalább valami történik, bár biztos ebben sem vagyok…

Ne beszélj így, mondja az asszonya. Nem sír, de könnyes a szeme, ahogy meséli: azért rossz, amikor fél nyolckor jön az iskolabusz, a gyerekeket Litkére viszik, és ők sírva kérdik, anyu, este hazajövünk vagy az iskolába? Ma hazajönnek, a víz lejjebb húzódott, hazahurcolkodnak, a homokzsákokat kicsit arrébb rakják, valahogy bejárhassanak. Recseg, ropog a ház. Nem rezzennek, megszokták már, s hallották fentről a biztatást: míg áll a ház, olyan nagy baj nem lehet.

– Megegyeztem, míg a házba nem ér a víz, én maradok – ezt már Oláh Sándorné mondja, kezét a derekára löki. – Árvíz alatt őrködnek itt, de én csak magamban bízom. Hogy hagyhatnám itt az értékeimet?! Aludni úgysem tudok, éjjel az ablakból lesem, jött-e feljebb a víz. Hogy teljen az idő, söprögetek, mosogatok, akkor jut eszembe, fél órája is mosogattam. De víz tányérnak, pohárnak meg nem árthat. Apró jószágaimat levágtam, jégen vannak, a lovam egy istállóban áll, ahova a víz még sosem ment fel. Mennék innen, ha lenne vevő, de ép eszűek között olyat, aki fizetne, nem találni. Várok, hallgatom a híreket, a meteorológia esőt, a szlovákoknál havazást jövendöl. A fal vizes, de idén háromszor már megúsztam nagyobb baj nélkül a vizet, talán a negyediket is meg fogom. Ha nem? Éltem eleget, hiányozni nem fogok.

Megyünk hivatalos válaszért az önkormányzathoz is. Kedvesek, de nem nyilatkozhatnak. Bolyós Gáborné polgármester a víz miatt Litkén, Szécsényben, Balassagyarmaton vagy Salgótarjánban intézkedik. Várunk rá, közben lessük a vasútépítőket, mert a víz miatt a pálya is sérült, vonat sem jár. Különböző időpontokban egyezünk meg, mikor hívhatjuk, egyszer, ötször, tízszer...

Azután napokig azt hallom, a szám pillanatnyilag nem elérhető. Ott újra esik. Más dolga támadt, s akad, amikor a csend beszédesebb.