Kettős látás

A maradék időben a túlhajszolt nővérek gondoskodnak a tisztaságról is. Az orvosok és nővérek a szükséges ceruzaelemeket saját maguk veszik.

A kisvárosi kórház doktora, egyben az orvosi kamara tisztségviselője sajtótájékoztatón teregeti ki a szennyest. Később etikai vizsgálatot indítanak ellene, mondván: nem szabad kiadnia a kórház belső ügyeit. A hírek szerint lebeg a pallos a feje felett, talán el is bocsátják.

A kisvárosban ez sem szenzáció. A minap hiányszakmában működő, évtizedek óta ott dolgozó radiológusnak kötöttek útilaput a talpára, bár nincs elég gyógyító. „Hiába lesz tíz új műtőnk, nem fogjuk kihasználni, mert nincs, aki műtsön” – sóhajtanak az orvosok.

A kórház vezetése szerint viszont minden a legnagyobb rendben. Gőzerővel folyik az uniós beruházás, érkeznek az új műszerek, a megújulás a betegek érdekét is szolgálja. Közben pedig körvonalazódik az áhított cél, az intézet veszteségmentes gazdálkodása.

„Nincs elég beteghordó. Többen felmondtak, mert csökkentették a fizetésüket. Amikor az édesanyám benn volt, mi magunk forgattuk őt a CT alatt, mert nem elég a személyzet” – meséli egy házaspár. Az újságíró „szagot fog”, kérelmet ír a kórház vezetésének, engedjék, hogy riportot írjon a beteghordókról.

A cikk ötletét elutasítják. A riporter látogatónak álcázva lopakodik be a kórházba, s bekopog a beteghordók pihenőjének ajtaján. Kijön egy férfi, de azt is csak suttogva meri elmondani, hogy nem nyilatkozik. „Nekem családom van” – indokolja a hallgatást. Egy másik beteghordó ígéri, hogy a kórházon kívül, név nélkül nyilatkozik – majd meggondolja magát, és soha nem veszi fel a telefont. A riporter csak úgy cserkészhetné be az intézményt, ha valami kórsággal maga is bekerülne. Ám ez az, amitől aztán mindenki óvja…