Megszerettem a sznobokat - mondja el Madarász profeszor, akit nemzeti ünnepünkön Kossuth-díjjal tüntettek ki

– Hogy kezdődött a szerelem a zenével?

– A zenei családfámat egészen Johann Sebastian Bachig vissza tudom vezetni, akinek a tizenegyedik gyermeke, Johann Christian Bach zeneszerzésórákat adott Mozartnak. Később a kölni hercegérsek 17 éves orgonistája kopogtatott Mozartéknál: Beethoven egy ideig zenét tanult az elismert mestertől. Idővel ő adott órákat Carl Czernynek, aki a kiváló zenetanárok kezében olyan gyorsan haladt zenei tanulmányaival, hogy 15 éves korában maga is tanítani kezdett; tanítványai közé tartozott többek között Liszt Ferenc is. Liszt egyik kedvenc diákja lett Thomán István, akit Ferenczy György első tanáraként emlegetett – magát pedig kései Liszt-tanítványként. Helyet kaptam a családfán én is, aki a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen Ferenczyhez jártam zongorázni. Igyekszem továbbadni a hagyományt, többek között úgy is, hogy elmesélem a tanítványaimnak a nagy elődöktől az ezen a családfán keresztül átmentett személyes történeteket. Egy alkalommal Thomán az apró tempóváltozásokról kérdezte Lisztet; a mester ezt egy fához hasonlította, aminek a törzse viharban is mozdulatlan, míg kisebb ágai és levelei gyengébb fuvallatra is rezdülnek. Én Ferenczytől kaptam örökül ezt a szép példázatot.

– A vér szerinti családjában senki sem zenélt?

– Még születésem előtt meghalt a nővérem, ő zongorázott, így a lakásban ott állt, azóta lezárva, a pianínó. Négy-öt éves koromban kinyílt a hangszer, és attól kezdve számomra világossá vált, hogy zenélni fogok. Amikor ötévesen elkezdtem zongorázni tanulni, nyomban jött a komponálás is. Akkor még nem tudtam lekottázni, de édesapám egy füzetbe gondosan feljegyezte a „művek” címét – az első az Alkonyat címet viselte –, és havonta eljátszatta velem, hogy el ne felejtsem. Bár a zenei pálya felé törekvésem kiskorom óta nyilvánvaló volt, nagyon szerettem olvasni is, és érdekelt az újkori történelem, úgyhogy a konzi után nemcsak a Zeneakadémiára, hanem a bölcsészkarra is beadtam a jelentkezésemet. A zeneszerzés felvételijét előbb tartották és sikerült, így a másikra el sem mentem. Évtizedek óta ugyanazzal az áhítattal lépek be a Zeneakadémia kapuján: te jó ég, előttem Dohnányi és Bartók fogta ezeket a kilincseket! Érdekes, de a Wesselényi utcai új épületnél még nem érzem, hogy beköltözött a zene. A tanítványaimnak szoktam mondani: befelé jövet láttam a kaputól tíz méterre Bachot, Schubertet és Debussyt, még gondolkodnak, de biztosan be fognak jönni és belakják majd. Idő kell, amíg a muzsika teljesen átjárja a falakat.

– Az ön tanítási módszere eltér a megszokottól: költők, írók és filozófusok nevei épp olyan sűrűn hangzanak el, mint zeneszerzőké. Miért?

– A meggyőződés teszi hitelessé a tanárt. Szoktam mondani: azt tanítom, ami engem érdekel és foglalkoztat. Amiben látok problémát, amikor én is küzdök az anyaggal. Amit igazán tud az ember, az magától értetődően jön belőle, nem tudja megmagyarázni, hogyan és miért. Akár hülye kérdések is ki tudnak lendíteni ebből az evidenciaállapotból. Valóban nem zenei műszavakból állnak össze az óráim, hanem értelmesen beszélgetünk. József Attila írja a Nagyon fáj című versében: „A kultúra / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben.” A művészet túl van a műveltségen, de mégis kell ahhoz, hogy megértsük és felismerjük: a zenében pontosan olyan folyamatok, jelenségek vannak, amelyek a világ, a létezés bármely dimenziójában fellelhetők.

– Egy zeneszerző partitúrája mennyire számít szentírásnak?

– Zeneszerzője válogatja, ki hogyan veszi, ha a saját elképzelésétől eltérő interpretációt hall. Számomra az egyik legizgalmasabb kaland az, amikor a szerzeményem mások kezében életre kel. Mahler az Ezrek szimfóniájának próbáján azt mondta, és a koncertmester beleírta a szólamába, hogy halála után bátran változtathatnak rajta. Máshogy gondolta ezt Ravel, akinek leghíresebb műve a Bolero. Amikor Toscanini a New York-i Filharmonikusokkal 1929-ben előadta, a karmester más tempóban szerette volna játszani. A francia zeneszerző felháborodottan utasította vissza a javaslatot, ragaszkodott az eredeti elképzeléséhez. A zenekar rémülten hallgatta a parázs vitát, most mi lesz?! A karmester megmakacsolta magát, és a saját értelmezésében dirigált. Óriási siker lett. Ravel a végén odament, és úr módjára kipréselte a fogai közül, hogy köszönöm.

– Számít, hogy kinek komponál zenét?

– Igen, erősen hat rám az előadó személyisége, zenei magatartása, habitusa. Ha személyes felkérésre írom a művet, a komponálásom mérték utáni szabóság, nem pedig konfekció. De nem csak én működöm így. Móricz Zsigmond, amikor a Murányi Vénusz című színdarabot írta, már akkor tudta, hogy az egyik szerepet a nagyszerű háziasszonyként is híres színésznő, Vízvári Mariska fogja játszani. Ezért a történetbe kívánkozó recepteket tudatosan nem írta bele a darabba, hanem a színésznőre bízta, aki minden egyes előadáson újabb és újabb gasztronómiai költeménnyel kápráztatta el a nagyérdeműt.

– A mai zenék sokfélesége közepette nemigen tudjuk szigorúan elhatárolni a műfajokat, a könnyű- és a komolyzene hangzásvilága keveredik. Mennyire követi a klasszikus zenén túli világot?

– A komoly- és a könnyűzene helyett szívesebben használom – Németh László után – a nemes és a nem nemes zene megkülönböztetést. Ez az igazi vízválasztó, nem a műfaji besorolás. Szokás manapság a fizetőképes kereslet fogyatkozásán keseregni – én inkább a belső igényen, igényességen alapuló kereslet megcsappanása miatt aggódom. Valaha a hétköznapok szürkeségével szemben sokak számára a nemes kultúra jelentett oázist, azok életében is megjelent periférikusan a magas kultúra, akiknek nem volt kenyere. Például a Kossuth rádió reggeli műsorának végén, az időjárásés vízállásjelentést követően felolvasták, hogy az ország minden egyes színházában milyen előadást játszanak aznap este – így az is megtudta például, hogy egy Schiller nevezetű írónak létezik a Haramiák című drámája, aki sosem járt a kecskeméti Katona József Színházban. Napjainkban számtalan kultúrapótlék vonzza az embereket. Egyszerűen nincs értelme a kultúra társadalomformáló szerepéről beszélni, amíg a legtöbbet nézett-hallgatott médiumokban a magas kultúra nincs jelen. Még rosszabb a helyzet, ha az értéktelent értéknek tüntetik fel, és ezt még bátran és fennhangon hirdetik is. Mintha Pomádé király a lelepleződése után most csípőre tenné a kezét, és azt mondaná: „Meztelen vagyok? Igen? Na és?!” Gyanakszom arra, hogy Brecht Koldusoperájának mondatát – „előbb a has jön, aztán a morál” – ma félreértik és szó szerint veszik. Én, isten bizony, megszerettem a sznobokat: bár nem élvezik a nemes zenét, de mégis azt hallgatják, eljárnak hangversenyekre, mert még mindig pontosan tudják, hogy ez képviseli az igazi értéket.

– A Kossuth-díj megállítja egy pillanatra, készít mérleget?

– Nem szoktam. Egyszer egy zen buddhista szerzetes az őt a helyes életről faggatónak kérdéssel válaszolt: „Teáztál már? Ha igen, akkor mosd el a csészédet.” Vagyis nem kell állandóan messzire nézni, helyette inkább a soron következő feladatot végezzük el. Ha számvetést készítenék, óhatatlanul fejezeteket nyitnék és zárnék le. Holott az életünkben éppen a folytonosság a lényeg.