Barangoló - Kurgánok alatt villantózom

Tavaly késő őszön is erre bódorogtam, pálinkával megrakodva. Nem készültem ide, de egyik reggel telefonált a hajdúnánási barátom – nyugdíjas állattenyésztő doktor amúgy –, hogy mikor járok arrafelé.

Mert most főzték le Tiszavasváriban a pálinkájukat, és nincs, aki hazavigye. Mentem, persze. Kocsimba pakoltuk a kannákat, indultunk a tíz-tizenkét kilométeres útnak, ami többórásra sikeredett.

Meg-megállunk, szaglászunk, nézelődünk, hallgatózunk. Gyönyörködünk a fák hegyiben üldögélő sólymokban, karvalyokban, de legfőképp az út menti vizek lakóiban. Kákát, gyékényt, sulymot keresünk, békát ugrasztunk, halat riasztunk – csintalan kölykök módjára élvezkedünk.

A két városka között, épp a megyehatáron széles csatorna keresztezi az utat. Valamikor szép keszegeket, kárászokat fogtak benne, de amióta ismerem, már vagy harminc éve, majd' mindig – főleg nyáron – kiszáradófélben volt. Most viszont rendesen tele vízzel, barátom mellékesen meg is jegyezte: tele van csukával, az egyik tedeji cimborája félzsáknyival fogott. Most is kint van – nézett rám sokat sejtetően –, s én már fékeztem is, kanyarodtam rá egy földútra.

Kegyetlen szél fújt akkor, a tedeji kolléga is otthon melegedett, mert a hal ki nem mozdul a gazból. Ennek ellenére nekiálltam villantózni. De mi volt az!? Tíz méterre sem lehetett eldobni a csalit, a szél nyomban belekapott és benyomta a nádba, vethettem rá a keresztet. Meg is untam hamarosan…

De most itt vagyok megint, gyönyörű tél végi nap ragyog, s ha nagyon fülelek, mintha már a bíbicek jajongását is hallanám. Szívós madár, láttam én már behavazott fészekalja fölött visító bíbicet! Nem tudnak túl korán érkezni. Hiába erőlködött azonban a tél, három-négy hét elteltével olyan virgonc fiókák szaladgáltak a tocsogók partján, mintha nem is lett volna nemrég hó.

A nádasban bogarászó cinkecsapat, rám se hederítenek. Ők is élvezik a napot meg a bőséges lakomát, csak egy baj van: azért még hidegek az éjjelek, a csatornát vékony jég borítja, lehetetlen a horgászat. Nem is nagyon bánom, mert a távolban felfedezek egy kurgánt, aminek – az aljában álló tábla szerint – neve is van: Lyukas-halom.

Pár ezer éve temetkezési hely lehetett, aztán meg lakódomb. Most is lakják: a friss nyomokból ítélve borzok. De az is lehet, hogy csak egy borz, mert a mogorva jószág szereti a magányt. Ha borz lennék, én se nagyon osztanám meg másokkal a várat. Kiülnék a tetejére, gyönyörködnék naphosszat a tájban. S meg-megnyalnám a barátom pálinkáját.