Fegyveremet feleségre cserélném! Balogh Boglárka képes riportja

A régi főváros, Dar es-Salaam repülőterén szállunk le. Miután kitöltöm a formanyomtatványt és kis sorban állást követően megveszem a 12 500 forintos vízumot (ami kilencvennapos itt-tartózkodásra jogosít fel), kilépek a reptér ajtaján. Álmos vasárnap reggel fogad, még fél hét sincsen, éppen hogy világosodik, de az afrikai perzselő hőség azonnal az arcomba csap. Ránézek a kihalt buszmegálló fölé szerelt kifakult hőmérőre, amely alatt taxisofőrök hada vesztegel: 34 fokot mutat.

A belváros – papírforma szerint – két átszállással, negyvenöt percnyi buszúttal elérhető a szállodámtól.

A tulajdonos szerint nem kell mást tennem, csak kisétálni a három utcával arrébb lévő főútra, és leinteni az első buszt, amelyik a tengerpart felé megy. Ez már csak azért sem lesz egyszerű, mert a buszok egymás hegyén- hátán közlekednek, felirat vagy nincs már rajtuk, vagy ellenkezőleg, annyit tapasztottak rájuk, hogy fogalmam sincs, melyik a mérvadó. Ráadásul a buszmegálló – ha éppen van ilyen – állandóan tele, és kész életveszély eljutni oda a poros járdán, amit néhány motor úttestnek használ. Közelebb érve látom, hogy a megállóban nemcsak emberek, hanem állatok, gyümölcsösládák és rizseszsákok is összezsúfolódtak. Tíz perc múlva érkezik a belváros felé közlekedő busz.

Fejek és arcok nyomódnak az üveghez, testrészek préselődnek furcsa formákba a táskák között – képtelenségnek tűnik a felszállás. Befurakszom egy kakast és egy nagy batyut cipelő nő mögé, aki ügyesen utat tör magának, egyúttal nekem is. Szorosan követem, majd én is feltolakszom a fedélzetre. Az út gyümölcs-, zöldség-, ruha-, gumiabroncs- és minden létező portékát kínáló árusokkal van tele. A szennyvíz vastag folyóként hömpölyög a tengerbe. Bekanyarodunk az úgynevezett Postanegyedbe, már látni a szmogtól fekete házak közé felhúzott felhőkarcolókat és az új hoteleket. Kiszállok a lutheránus templomnál, és nagy lendülettel nyakamba veszem a várost. Egy óra múlva csalódottan konstatálom, hogy Dar es-Salaamnak se hangulata, se atmoszférája nincsen.

XXX

Az unalmas nézelődést valami különlegességgel zárom: meglátogatom a tanzániai Wonder Welderst, vagyis a csodahegesztőket. A gyermekbénulás áldozatainak különleges és szokatlan szoborkiállítása a város egy eldugott negyedében látható, azt bizonyítva, hogy kitartással és akaraterővel mindent elérhet az ember.

A magas kapuval védett, tágas udvaron egy életnagyságú ló vasszobra áll a pálmafa tövében. A kertben, a felhasználásra váró vashulladékok halma mellett elképedve bámulom a zsiráfokat, a varacskos disznókat és a honos afrikai állatokat mintázó remekműveket. Egy lábát erősen húzó, szélesen mosolygó férfi lép mellém. Ahogy megtudom, ő Seif Ali Chembela, a hegesztőrészleg 41 éves, gyermekbénulásban szenvedő vezetője és tervezője.

Az interneten olvastam, Dar es-Salaam önjelölt csodahegesztői egy helyi üzletember, Paul Joynson-Hicks fantáziadús ötlete alapján kapták meg a műszaki szakképzést, amely nemcsak megmentette őket az utcán való további koldulástól, de örökre megváltoztatta az életüket is. Tanzániában ugyanis, mint sok afrikai országban, kevés túlélési lehetőségük van a mozgássérülteknek. Legtöbbjük kitaszítottá válik, és bár sokuk dolgozni szeretne, koldulni kényszerül. A történet szerint Paul minden egyes nap munkáért könyörgő kerekes székesek egy csoportjával találkozott az irodája környékén. Ahogy ő fogalmaz, a szíve szakadt meg azért, mert fotográfusként nem tudott nekik semmiféle munkát felajánlani. Aztán egyik nap, amikor hegesztők dolgoztak a házán, óriási ötlete támadt.

Azonnal visszament az irodája elé, és megkérdezte a kerekes székes férfiakat, lenne-e kedvük megtanulni hegeszteni. A helyi közösségi alapból származó kevéske tőke felhasználásával egy szakembert alkalmazott, aki megtanította a férfiakat az alapvető technikákra. Felvette Seifet mint tervezőt, majd havi 17 500 forintnyi shillinget fizetett minden gyermekbénulásban szenvedőnek vagy egyéb testi fogyatékkal élőnek, aki hajlandó volt neki dolgozni. Egy tucat helyi vállalkozás gyorsan ígéretet tett, hogy támogatja és szponzorálja a projektet, legtöbben az eladások megszervezésében segédkeztek. A növekvő bevételt pedig biztonságosabb és kifinomultabb berendezésekre, valamint újabb és újabb koldusok betanítására fordítják.

Végigsétálunk a nyitott műhelyeken. A testi fogyatékkal élő művészek bukósisakban hegesztenek. Némelyikük lába teljesen béna, mások pont ellenkezőleg, a lábujjukat használják szerszámfogásra.

Az üzlet az utóbbi években annyira sikeres lett, hogy a Toyota 200 matchbox tervezésére és kivitelezésére kérte fel Seifet és csapatát. Ő mégsem erre a legbüszkébb.

A tervezendő autók alaprajzaiból felnézve mondja: – A legnagyobb sikernek azt érzem, hogy meg tudtunk győzni 36 koldust, jöjjenek ide, dolgozzanak nálunk. Tudja, sajnos sokan még mindig egyszerűbbnek tartják a nagyvárosokban való utcaéletet, mint a rendes munkát. Hiszek abban, hogy aki képes munkát végezni, annak dolgoznia kell. Alkotni kellene, nem könyörögni!

XXX

A 651 km-re lévő Arushába tizenkét órás buszúttal jutok el. A város főleg azok körében népszerű, akiket a szafari izgalma vonz a fekete kontinensre. Itt találkoznak ugyanis a világ minden tájáról érkezett utazók, hogy a korán kelő nappal elinduljanak felfedezni Tanzánia leghíresebb nemzeti parkjait, hogy tanúi lehessenek a szavanna nap mint nap megismétlődő természeti csodáinak, a nagy üldözésnek és vadászatnak, amit mindenki látni remél. A Ngorongoro vadrezervátumban, a Szerengeti, az Arusha és Manyara-tó Nemzeti Parkokban elefántot, oroszlánt, krokodilt, leopárdot, sakált, gnú- és bivalycsordákat figyelhetnek meg a látogatók.

Én magam szafarizás helyett a híres maszáj törzset szeretném meglátogatni. Három hónapos kutatómunkába telt, míg végül teljesen véletlenül rátaláltam helyi vezetőmre, Joelre, aki maga is a népcsoport tagja. Megszerveztem vele, hogy elvigyen másodmagammal egy, az Arushától 140 km-re élő, 8–12 családból álló közösséghez. Miután a két napra szükséges vizet bepakoljuk a terepjáró hátuljába, felkanyarodunk az újonnan épített útra, hogy elinduljunk Mto wa Mbu, vagyis a Szúnyogok folyója felé, ahol a maszájok élnek. Elhagyva Arusha zsúfolt, színes tereit, a Ngorongoro kráter felé közeledve a tipikus afrikai városi tájkép teljesen kicserélődik. Száraz homokot fúj a szél, orromban érzem, ahogy a lehúzott ablakon kikönyökölök. A völgyben megbújó falvak szalmából és sárból tapasztott házai előtt vékony férfiak rakodják le az eladásra szánt faszenet a teherhordó szamarak hátáról. A vizet cipelő asszonyok megállnak a munkában, ahogy elhajtunk a kertek előtt, és kíváncsian utánunk néznek.

A méregdrága napszemüveget viselő 38 éves túravezetőm tíz évig dolgozott az orvvadászok megfékezésén egy helyi szervezettel, de a szafariutak vezetése jövedelmezőbbnek tűnt. Ahogy mondja, a maszájok – akik eredetileg Szomália területéről származó, harci életformára berendezkedett törzsek – több mint 150 éve élnek Kenya déli síkságain és Tanzánia északi részén, a Ngorongoro kráternél. Annak ellenére, hogy viszonylag kis népességű csoport (számuk 1–1,5 millióra tehető), talán az egyik legismertebb etnikum a megmaradt félnomád, pásztorkodó életmódjuk, a feltűnő öltözékük, szokásaik és a nemzeti parkokhoz közel lévő lakóhelyük okán.

A büszke harcos nép egykor nemcsak saját területét védte, de rablóhadjáratokat is vezetett a szomszédos törzsek ellen. Mára a marhatenyésztés jelenti a megélhetést, még a lányok értéke is az állatok darabszámában fejeződik ki.

A közösség korcsoportokra osztható. A fiúk körülmetélésük időpontjáig, vagyis 7–15 éves korukig a szüleik kunyhóiban élnek, az állatok őrzésével és tartásával foglalkoznak. Ezalatt az öregek megtanítják nekik a vadászat és a rítusok tudományát, majd a minden hetedik évben megrendezett körülmetélés ünnepélyes ceremóniájának keretében fiatal harcosokká válnak.

Kétórás autózás és egy kerékcsere után végre megpillantjuk a szavannán épült, hat sárkunyhóból álló falut, amely előtt botra támaszkodó fiatal férfiak csoportja áll. Hagyományos öltözetük a meghatározott formában magukra tekert vörös, lila, illetve mélykék lepel – ez teljesen elüt a szavanna rejtőzködő színvilágától, de az is a cél, hogy ezzel rémisszék el a vadállatokat.

A közösség itteni tagjai a maszáj társadalom körülmetélés előtt álló ifjai és azok a 30 év felettiek, akik harcos pályafutásukat befejezve fegyvereiket feleségekre, marhákra cserélik. Legtöbbjüknek hosszúra nyúlt, nagyra lyukasztott, számos ékszerrel díszített fülcimpája van, amelyet gyakran dohány tárolására is használnak. Hajukat megnövesztették, metszőfogukat kihúzták, és ettől kezdve már növényi ételt is fogyasztanak. Harcosokkal itt nem találkozunk, ők külön falvakban élnek, akik hitük szerint csak friss hússal, tejjel, sajttal és a marhák nyaki ütőerénél frissen csapolt vérrel táplálkozhatnak.

Mikor Joel mosolyogva odalép a férfiakhoz, családtagként üdvözlik őt, majd tartózkodva velem is kezet ráznak. Az ideiglenes táborhely csendes, az állatokat már korán kihajtották a gyerekek, egyedül az asszonyok serénykednek: egyesek friss tehénürülékből és sárból dagasztanak alapanyagot, hogy az épülő kunyhók vesszővázból készült szerkezetét ezzel tapasszák meg, mások a csecsemőiket pesztrálják.

Amíg mi, vendégek kangarát, azaz mézből, egy speciális fa kérgéből és vízből erjesztett méregerős alkoholt iszunk, az asszonyok is feloldódnak, kíváncsian mellénk telepednek, és percekkel később már magukkal visznek. Maszáj kendőt terítenek a vállamra, merev, gyöngyökkel gazdagon díszített ékszert tesznek a nyakamba, és közben szégyenlősen nevetgélnek.

A lányok nagyon fiatalon mennek férjhez a volt harcosok korcsoportjába tartozó férfiakhoz. Mindennapi háztartási feladataik közé tartozik a vízhordás, a gyereknevelés, az agyagedények készítése, a ruhának való állatbőrök feldolgozása és a kunyhók építése is. Hagyományos öltözeteikben és ékszereikben az élénk színeket kedvelik, a ruha árnyalatának megválasztása különös jelentőséggel bír. Például a tetőtől talpig feketébe öltözött nőre különösen ügyelni kell, mert annak 1–3 hónapos csecsemője van, míg a kéket és ékszereket viselő asszony házas és már nagykorúak a gyermekei.

XXX

Elhagyva a kis falut, visszatérek Arushába. A helyi család, ahol megszálltam, mindenről alaposan kikérdez. Öt napot töltök még velük, megismerve nemcsak vendéglátóim, de az utca életének intim mindennapjait is, majd elindulok keletre, hogy tovább folytassam 4 hónapos afrikai utamat Uganda felé...

BALOGH BOGLÁRKA
RIPORTJA

A SZERZŐ
FELVÉTELEI