Selmeci pipák hódítottak

Aki csak adott magára, a dohányt Törökországtól Svájcon át egészen Angliáig selmeci pipában szívta – készüljön az fából, agyagból, tajtékból vagy porcelánból.

Alapanyagnak leginkább az égetett agyag szolgált, a cseréppipa egészen a XIX. század elejéig szinte egyeduralkodónak számított a dohányosok között. A selmecbányai is főként az osztrolukai vörös és tűzálló kövér agyagból készült, s elsősorban tartóssága miatt kedvelték.

Két fajtája létezett: az angol–holland és a török, vagy más néven magyar típus. A mi urainkhoz a XVI. században török közvetítéssel jutott el, míg a nyugat-európaiak az indiánoktól irigyelték el a szokást.

Az öreg kontinensen hatalmas feltűnést keltett, mert hát micsoda dolog az, hogy az ember csak úgy füstöl! Az anekdota szerint például az egyik pipára gyújtó angol főurat a szolgája kétszer is nyakon öntötte hideg vízzel, mert úgy vélte, kigyulladt az ura, a tüzet pedig el kell oltani. Még rosszabbul jártak a török pipások, akiknek egészen egyszerűen átszúrták az orrukat a pipaszárral, hogy elvegyék a kedvüket a füstöléstől.

A selmeci pipagyártó műhely egészen 1958-ig működött, amikor úgy döntöttek az ország vezetői, hogy elég volt az „urizálásból”: aki füstölni akar, szívjon cigarettát. A mai Szlovákia területén a legjelentősebb pipakészítő műhelyek a XVIII–XIX. században Selmecbányán kívül Zólyomban, Léván, Modorban és Körmöcbányán működtek.

Selmecen összességében hatvanhét fajtát gyártottak három színben: vörösesbarnát, márványozottat és feketét. A szárukat a leggyakrabban meggyfából, a szopókájukat pedig szaruból, csontból, borostyánból faragták.

A mátészalkai kiállítás május 2-ig várja az érdeklődőket.