Sorsok - Hamupipő korán felnőtt

– Amikor kislány voltam, egyáltalán nem szerettem a nevemet. Egyszer magához hívott az apám, és azt mondta: „Már két híres María Teresa is volt a történelemben. Egy magyar királynő és a nagynénéd. Te lehetsz a harmadik.” Ezek után megbékéltem vele – idézi María Teresa Reyes az ötvenes évek végén, Havannában zajlott párbeszédet.

Köztiszteletben álló család volt az övék, édesapja nagy dohánytulajdonosok ügyvédjeként, édesanyja tanárként dolgozott. Kuba nyugati felén, Pinar del Rióban született. Azt tartották, olyan ez a hely, mintha Hamupipőke itt aludná százéves álmát.

– Amikor iskolások lettünk a nővéremmel, Havannába kerültünk. Amerikai egyházi iskolába jártunk, apácák tanítottak bennünket, de hihetetlen nyitottsággal. Akkoriban Fulgencio Batista volt az elnök, aki először katonai puccsal, másodszor államcsínnyel vette magához a hatalmat. Apám nem igazán szimpatizált a rendszerrel, sok reményt fűzött Fidel Castróékhoz. Később ugyanabban az étteremben ebédeltünk hétvégenként, ahol Fidel, Raúl Castro és Che Guevara, apám jóban volt velük. Annak idején még fegyvert is csempészett nekik, egyszer megtaláltam többtucatnyit az autónk csomagtartójában. Nem sok emléket őrzök róluk, hiszen még kislány voltam. Anyám azt mondta, Hamingwayjel is találkoztam, mert apám gyakran járt vele horgászni, de őt egyáltalán nem tudom fölidézni. María a gyerekkori élményeket sorolja, amelyek a régi Kubához kötik. Az ország tele volt élettel és a bohém nagypapa fekete szeretőivel, a szivarokkal, amelyek közül állítólag azok a legfinomabbak, amelyek dohánylevelét mulatt nők görgették a combjukon.

– Apám nagyot csalódott, mert Fidel, ígéretével ellentétben, nem írt ki demokratikus választásokat. A teljhatalmat ő, a testvére és Che vették át. Che Guevara lett a pénzügyminiszter; apám egyszer megkérdezte tőle, hogy mi lesz az ország gazdaságával, mire azt felelte: „Mit tudom én, nem értek a pénzhez, orvos vagyok.”

Szüleik a disznó-öbölbeli bombázások után úgy döntöttek, hogy a lányokat Amerikába küldik. María alig tízévesen hagyta el Kubát, egyedül érkezett Floridába. Három váltás fehérneműt meg egy rongybabát vitt magával. A korábban érkezett, 16 éves nővére várta a barátjával. A Peter Pan Katolikus Szervezet családoknál helyezte el a kiskorúakat, sokakból később pesztonka vagy cseléd lett. María elkerülte ezt a sorsot, a nővérével együtt maradhatott.

– A szüleim életét egy szörnyű tragédia változtatta meg: kiderült, hogy a nővérem méhrákban szenved, már áttétei voltak, mire diagnosztizálták. Mindenki tudta, gyógyíthatatlan, ezért apámék megkérték Fidel Castrót, hogy engedje ki őket az országból. Diplomatavízumot kaptak, ám a nővérem halála után miattam úgy döntöttek, hogy nem mennek vissza Kubába. Az FBI-nak gyanús volt, hogy valaki kormányzói segítséggel érkezik, és nem megy vissza. Hosszú hónapokig minden reggel nagy fekete autó jött az apámért, este hozták haza. Gyerekként azt gondoltam, milyen fontos ember lehetett. Később tudtam meg, hogy be akarták szervezni.
Végül azt kérte, hadd mehessünk egy olyan helyre az USA-ba, ahol spanyolul beszélnek. Így kerültünk Puerto Ricóra, ahol apám ágyneműket árult. Sokat szenvedett azután, hogy elhagyta Havannát. Nem bírta a vigécéletet, 57 évesen szívrohamot kapott. Tizenhárom éves koromban véget ért a gyerekkorom.

María a Puerto Ricó-i egyetem történelem és összehasonlító világirodalom szakán tanult, másodéves korában már tanított, hogy édesanyja bébiszitteri fizetése mellett legyen egy kis pluszpénzük. Havi háromszáz dollárt keresett, de hamar kirúgták, mert csatlakozott ahhoz a sztrájkmozgalomhoz, amely az oktatási rendszer megreformálásáért küzdött.

– Miután lediplomáztam, az egyetemen kezdtem tanítani. Itt tanított Ferdinandy György magyar író, aki politikai menekültként érkezett a szigetre. A munkatársi viszonyból először barátság, aztán szerelem lett. Gyurka rokonai óva intettek a házasságtól: ez a szépfiú nem változik meg, túl jó vagy hozzá.

Az esküvőt egy barátnő lakásában tartották, mert az egyházi szertartás ötezer dollárba került volna – ennyiért érvénytelenítették volna Ferdinandy korábbi, Franciaországban kötött házasságát. Egy év múlva kisfiuk született; María a császármetszés után egy héttel már dolgozott, neki nem járt szülési szabadság, a trópusokon ugyanis nem különös dolog, ha egy nő gyermeknek ad életet.

Teltek az évek, a két külön világból érkezett emberek lelki és szellemi társak lettek. 1987-ben egy évre Magyarországra jöttek.

María beleásta magát a magyar nyelv rejtelmeibe, egy év múlva doktorátust szerzett az ELTE-n összehasonlító világirodalomból. Miután visszamentek Puerto Ricóra, az FBI látókörébe kerültek, gyanús volt ugyanis, hogy ennyi időt töltenek a vasfüggöny mögött; idővel aztán leszálltak róluk. Hogy milyen volt az életük a trópusokon, arról Ferdinandy György rendszeresen beszámolt elbeszéléseiben, amelyekben Maríát Hamupipőkének nevezte. A szépirodalmi szereplővé előlépett María kortárs magyar költők verseit fordította spanyolra, 1995-ben Pro Culture Hungaricadíjat kapott.

– 2000-ig éltünk Puerto Ricón, Gyurka betegsége miatt végül Floridába kellett költöznünk. Ott a kezelések 82 százalékát fizette a társadalombiztosító, míg Puerto Ricón szinte mindent nekünk kellett volna állnunk. Középiskolában tanítottam, de idegennek éreztem magam. Egy zárt világból kerültem be az „igazi” Amerikába. Százhetvennégy láda könyvet vittünk magunkkal, ezek meg a családom jelentették a menedéket. Négy évvel ezelőtt Magyarországra költöztünk, Gyurka úgy érezte, ideje hazajönnie.
Én az ELTE-n tanítok angolt; egy évem van még a nyugdíjig, meglátjuk, mi lesz azután. Nyaranta Floridába megyünk, megvan a házunk, a fiunk Miamiban él a feleségével.
Gyurkáról nem régen Strasbourgban filmet forgattak. Leginkább magyarul ír – mondja María, aki férje most megjelent kötetében Kagylócska néven elevenedik meg. – Mindig imádtam Magyarországot, Budapest gyönyörű.
De érzem, hogy mennyire igaz, amit az egyik egyetemi tanárom mondott erről az országról: egy picit mindig elindul a fejlődés útján, aztán hatalmasat zuhan vissza. Most ez utóbbi szakaszban járunk. Az a legrosszabb, hogy eltűnt az emberek életéből a humor.
De talán ez nem végleges...