Angyalok hangján dalolnak

Igazán ünnepi pillanatok, amikor az egri bazilikában vagy a Líceum freskókkal díszített kápolnájában felhangzik a kórusmuzsika: Egerben, a Nemzetközi Fiúkórus- és Orgonafesztivál résztvevői mindkét helyszínen felléptek. Hogyan jött létre az érsekség saját kórusa, amely éteri hangzásával immár számos rendezvény színfoltja? Mit ad hozzá a fiúk életéhez az éneklés? Vajon kihullik-e, aki már mutál? – erről is faggattuk a kórusvezetőt.

– Az egyik bécsi templomban hallottam a Wiener Sängerknaben fiúkórust énekelni, az a misebeli pillanat örök élményem marad. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék egy hasonló egri kórust, persze az álom megvalósulására éveket kellett várnom. Egy fiúkórus hangzása mindig „égibb”, ha úgy tetszik, angyalibb, mint a vegyeskaroké, hitelesebben adják elő például a gregorián énekeket. Talán nem véletlen, hogy a festők is mindig fiúként ábrázolták az angyalokat – magyarázza Schmiedmeiszter Szilvia karvezető, aki ének-zene tanárként dolgozik egy egri katolikus iskolában.

Diákkorában hosszú éveket töltött a Magyar Rádió Gyermekkórusában, jószerivel ott nevelődött, megszokta a fegyelmet, amit a heti 10 óránál is több próba jelentett, a hétvégi fellépésekről már nem is beszélve. Igaz, cserébe olyan helyeken turnézhatott, mint Japán. Ezt a példát szeretné továbbadni.

– Magam is megtapasztaltam énekesként, hogy a zeneirodalom csaknem kétharmada egyházi, bibliai ihletésű. Mégsem vagyunk liturgikus kórus, bár fellépünk egyházi ünnepeken és gyakran éneklünk a bazilikában – mondja Szilvia. A ma 19 tagú kórusnak meglepően széles a repertoárja: azon a koncertjükön, amelyet magam is végighallgattam, felhangzott Kodály- és emelkedett Händel-mű éppúgy, mint Weöres Sándor játékos verse, a Kutya-tár megzenésített változata. A fiúk otthonosan érezték magukat a „Harap-utca három alatt” éneklésekor is. Felléptek a Budapest Kongresszusi Központban, az újonnan megnyílt Zeneakadémián, jártak már Bécsben.

A legfiatalabb 8, a legidősebb 16 éves köztük, így néhányukat a mutálás is utolérte. Akadt, akit egészen megviselt, hogy elvesztette gyermekien magas, makulátlanul tiszta csengésű hangját, bár a kórusból nem kellett távoznia. A karnagynak nem volna szíve kitessékelni az idősebb fiúkat, inkább megtanította őket a falzett technikára, így „üveghangon” énekelhetnek.

„A fiaim” – Szilvia így nevezi a kórustagokat, és valóban, a szülőkkel együtt igazi nagy családdá váltak. A karnagy igyekszik nevelni is a fiúkat, akik persze nem földre szállt angyalok, hanem akaratos, konok, igazi pasik. Ügyel rá, hogy tisztelettudóak legyenek, elpakoljanak maguk után, ő viszont uzsonnával lepi meg őket a heti két próbán. Megtanulják, hogy tartsák magukat a szabályokhoz: a nyári táborba nem vihették magukkal a mobiltelefonjukat, hogy a kütyük ne vonják el a figyelmüket. Cserébe kalandos élményeket kaptak. Sok szülő félti a fiát a túlterheléstől, amit a sok különóra jelent. A karnagy szerint a munkálkodásuk jóval több egy délutáni szakkörnél, hiszen igazi nagy célok lebegnek a szemük előtt: a híres külföldi fiúkórusok nyomába szeretnének lépni. A muzsika áhítatot teremt, van olyan fiú, aki behunyja a szemét, miközben dalra fakad. Azok a gyerekek, akik megtapasztalják a zenélés és az éneklés élményét, fogékonyabbak lesznek a szépre. S ez életre szóló ajándék számukra.