Katonadolog - Riporterünk honvédségi kiképzőbázison járt

Püspökszilágyban, a honvédség kiképzőbázisán és lőterén járunk. Engedélyünk van, fontos a bizalom, de fontosabb az ellenőrzés. A kapuőr igyekszik is ennek megfelelni. Ujját a derékszíjába dugja, úgy kérdi, papírok vannak-e. Biccentünk, anélkül el sem indulnánk. Jó, feleli, ugye, láthatnám? Alig kezdünk el igazolványok után kapirgálni, mikor Mikus György őrnagy integet, hozzám jöttek, engedje be őket.

A szakasz még mindig fekvőtámaszban lesi, Matolcsy rendesen lép-e. Majd’ három hete ismerik egymást, s nem minden érdek nélkül drukkolnak Matolcsynak, végre adják már meg neki a „balra át” gyakorlatot, nekik is jobb, nyolc óra alig múlt, de már most meleg van az alakulótéren. „Nem jó, hányszor mondjam, hogy nem jó”, kiáltja az őrmester még mindig fekvőtámaszban. „Újra, Matolcsy, újra!” S Matolcsy próbálkozik.

Sajnálni kezdjük, mint anno a közönség a Rákosi nevű focistát, aki még pályára sem lépett, már mindenki hülyézte. Aztán megvárták a meccs után, hogy „vendégünk vagy egy fröccsre, tudod, nem veled van bajunk, de olyan jó üvölteni, hogy hülye Rákosi, takarodj!”. Ez a jó ember ideig tűrte, azután ha igaz, magyarosított Rottenbillerre, ami csúnya dolog volt tőle, kevesebben is jártak meccsre. Minek, ha még egy jót kiabálni sem lehet?!

Ahogy közelítünk Mikus őrnagy felé, látjuk, Matolcsyt nem a neve miatt piszkálják, igyekszik is, de az alakizás – menet közben balra át, jobbra át – nem az ő műfaja. Nem adja fel, de nem jön össze neki. Végre az őrmester int, ez már jó lesz. „Három hete ezt gyakoroljuk, szedje össze magát, Matolcsy”, mondja az őrmester, s feláll. Feláll a szakasz is, egyemberként sóhajt, menetelni jobb, mint fekvőtámaszból lesni. Most mennek, legalább jár a levegő. Amúgy az idei önkéntesállományt keményebb fából faragták, mint az előzőt, árulja el Mikus őrnagy.

Egy hét van még hátra a kiképzésből, s a 120 jelentkezőből  109 még mindig kitart. Volt év, hogy a szemlén, a napon egymás után ájultak el a jelentkezők. Meleg volt, bár szóltak, vizet hozzanak, s igyanak folyamatosan, nem szokták a friss levegőt, a meleget – amikor az egészségügyi katonák magukhoz térítették őket, intettek, köszönik, ennyi volt, leadnák a ruhát. Az önkéntes tartalékos katonaságban talán ez a legszebb, bármikor feladható.

Mikus őrnagyot hallgatom, bevallása szerint palóc, ráadásul gyors beszédű, parlamenti gyorsíró nincs, aki a szavait hibátlanul lejegyezné. Ám a katonái értik, egy idő után én is, körmölöm sebesen: általános iskola után honvédségi gimnáziumban végzett, azután következett a katonai főiskola, 2000. augusztus 20-án tett ünnepélyes esküt mint hadnagy. Műszaki, építőmérnöki diplomája van, de vizsgázott harcászatból, s ért az aknamezők telepítéséhez. Jó katona, megy, ahová küldik, volt Szentesen, Aszódon századparancsnok-helyettes, 2005 augusztusa óta itt a lőtér és kiképzőbázis koordinátora. Kartalon él, hétvégén, mint az önkéntesek, ő is hazajár, esténként a bázison lakik. Szállásuk puritán, talán nem tévedek nagyot, hogy a bútorok a rendszerváltás előtti honvédségi üdülőből kerültek ide.

Jubilálunk, lassan az 5000. önkéntes tartalékost is kiképezték, jegyzem meg. Mit szól hozzá? „Mit szólnék? Nézzen körül a világban, szerintem kevés a katona, a felszerelés is lehetne jobb. De ne panaszkodjunk, az nem visz előre.” Nézem őt, ahogy áll négyszínű gyakorlóruhájában. Szép, mutatós a gyakorló, tervezője nagyot álmodott, de nem praktikus, a tisztek rangjelzése jó célpont, kilométerről is jól látni. Szerencsére éles helyzetben nem ebben kell menniük.

Érdekel, hogy ebből a 109 önkéntesből hány ember lehetne katona, olyan, akivel, ha muszáj, akár harcba is indulna. Néz, erre mit válaszoljon. Az ország különböző részéről jöttek, többségük majdnem gyerek még, alig múlt 18 éves. Őket valószínűleg a 25 napra járó hatvan-hetvenezer forintos ellátmány vonzotta, amit itt kapnak, és a kalandvágy. Jönnek, próbára akarják tenni magukat. De van idősebb is, jóval túl a harmincon, több diplomával, számos tanár, antropológus, még aneszteziológus is. S van, bár nők esetén tilos ilyesmiről szólni, aki 55 évesen próbálkozik. Békés, barátságos ember, a bajt se keresi, mediátor, de itt is kipróbálja magát. Szerintem ő olyan, hogy aki vele tart, azt nem hagyná magára bármekkora bajban sem.

Bár az őrnagy módosítgatja a kiképzési tervet, úgy érzi, a rendelkezésre álló 25 nap (ami 18, mert hétvégén az önkéntes is hazamegy) mindent megtanulni kevés. Évek óta foglalkozik önkéntesekkel, ért is hozzá, de arra azért nem vállalkozna, hogy ránézésre megmondja, ki az, aki biztosan beválik, s kinél jobb, ha be sem öltözik. Ránézésre kemény emberről kiderülhet, hogy a katonaság hasznát nem veszi, s ez fordítva is igaz.

Igen, bólogatok. Mikor bevittek katonának, velünk vonult egy Kovács nevű fiú. Kövér volt, ruhát alig találtak rá, emeletre nem tudott felmenni, kiverte a víz. A menetgyakorlaton helyette vittük a géppisztolyát, sátorlapját, végül már őt magát is. „Magából, Kovács, nem lesz katona, senki se lesz, maga a hadsereg szégyene”, mondta Gál vegyvédelmi törzsőrmester, amikor két óráig várt, hogy Kovács a vegyvédelmi ruhát magára vegye. De tévedett: ez a Kovács, aki civilben klarinétozott, a morzekészülék elé ült, s két hét alatt gyorsabban adott és vett, mint bárki akkor s azelőtt a magyar néphadseregben. El is vitték tőlünk. Erre mondta Gál: „Ebből láthatjátok, kanik, hogy még én sem vagyok tévedhetetlen.”

Amúgy az önkéntesek élete nem egyszerű: fél hatkor kelnek, kis kocogás, reggeli torna következik, az jót tesz a szervezetnek. A mosdás után reggeli, nyolctól délig foglalkozás, ebéd, délután fél hatig újabb elméleti és gyakorlati foglalkozások jönnek. Szusszanásul takarítják a körletet, stokira ruhát igazgatnak, surranót pucolgatnak, alszanak. Ki korán kel, egész nap mozog, annak könnyen hoz álmot az este.

Schliz, kiált Mikus őrnagy, s az alakzatból kilép egy 194 centis ember. „Őrnagy úr, jelentem, parancsára megjelentem”, mondja annyira katonásan, hogy az ember bólint, igen, ilyen a magyar katona. Schliz András a férfi önkéntesek közül a legidősebb, 37 éves, a többiek faternak hívják. A katonás szellem nem áll távol tőle. Mindkét nagyapja Horthy hadseregében szolgált tisztként, sokat meséltek arról, ha bajban a haza, kerüljön akár a katona életébe, mozdulni kell. Schliz most az idegenrendészetnél dolgozik, amúgy tanárember. Földrajz–angol szakos, de elvégezte a hispanisztikát is. Hat évet Angliában dolgozott, nősült, 21 hónapos a fia, tanárként nem fizették busásan, ezért váltott. Amúgy magát honvédőnek tartja, mondja, olyan ez az egész, mint a matematika, minden tudás egymásra épül, ha valami kimarad, nagy a baj, akkor tévedésből összevissza rohangál a katona.

– Mi is bejöttünk, egymásról semmit sem tudtunk, majd három hét se kellett, csapattá kovácsolódtunk. A bajtársaimmal még az ördöggel is megverekednénk, és győztesen jönnénk haza.

– Komolyan beszél? – kérdezem gyanakodva.

– A legkomolyabban. Akit a rend, fegyelem, figyelem követelménye zavart, már nincs itt. S az sincs köztünk, aki fizikailag, idegileg nem bírta. Nem vagyunk egyformák, én kick-box magyar bajnokságot is nyertem. Van, hogy a legnehezebb kiképzés után is, ha van időm, futok még tíz kilométert. Hogy karbantartsam magam. A többiek? Van, aki menetgyakorlat után csak vonszolja magát, de nem panaszkodik, kérdezni is felesleges, hogy elfáradt-e. El, bizony, de bajban nem hagyna magamra, s a többieket sem.

A lövészetnél járunk. „Őrmester úr, ossza szét a füldugókat az önkéntesek között”, halljuk. „Jelentem, a körletben felejtettem”, mondja az őrmester. „Jó, akkor most az őrmester úr visszafut érte, harminc másodperce van rá, ha késik, addig mi a szakasszal lemegyünk pumpába (fekvőtámaszba).” Az őrmesteren málhazsák, géppisztoly, lábán bakancs, a táv lehet úgy hatszáz méter – ez még a csodafutó Usain Boltnak sem sikerülne.

A csapat fél perc után, ahogy ígérte, a parancsnokkal együtt lemegy fekvőtámaszba, jobban telik úgy az idő, könnyebb úgy várni... Az őrmester lihegve jön, dől róla az izzadság. „Három percet késett, nem sietett”, mondja a lőparancsnok. Szétosztják a füldugókat, miközben a parancsnok az egyik katonához lép: „Maga sír?” „Nem, jelentem, az izzadság miatt könnyezem.” „Na azért!”, hallom, és a szakasz lőni indul.

Az engedélyező úgy döntött, egy hölgy önkéntest kérdezgethetünk. Sellyei Diána történésznek tanul, kutatási területe az elhagyott I. és II. világháborús katonasírok feltárása. Antropológus szeretett volna lenni, de abban az évben nem indult ilyen évfolyam, maradtak a sírok. Szereti ezt is, tájékozódási futó, de a régi temetőkben el-eltéved.

– A halottak nem bántanak, temetőben még sosem féltem. Ide a kíváncsiság hozott, elviselem-e a túlzott fegyelmet. Átestünk mindenféle orvosi vizsgán, beszélgetésen, de azért más itt. Négy lány, asszony egyegy szobában. Meg kell tanulni egymás rigolyáit elviselni. A fiúk? Persze, udvarolgatni próbálnak. Rosszul is esne, ha nem próbálnák, de kezelem a helyzetet. Sokat tanultam itt, remélem, később hasznosíthatom, de hogy leszek-e katona, nem hiszem.

Más volt régen a tartalékoskiképzés! Orvosok jobb híján malac vakbelét vették, mikor meggyógyult, levágták, megsütötték. Telt ott az idő, az ember nem volt otthon, ráért, minden percét azért nem osztották be. Most? Kicsit odébb az önkéntesek gyakorlógránátokat dobálgatnak, a cél úgy 15 méterre lehet. Egy hosszú, vékony lány lendületet vesz, talán túl nagyot is, megcsúszik, a gránátot a lába mellé dobja. „Katona, ha az éles lenne, már sem maga, sem én nem élnék”, kiáltja a kiképző. „Jelentem, igyekszem”, ígéri a hölgy, tekintete elszánt, még egyszer nem hibázik.

Maholnap ötezren lesznek. Meg vagyunk mentve.


GUBA ZOLTÁN
RIPORTJA

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI