Ki seper a végén?

Csak az utóbbi napokban tíz kéményseprő felmondásáról szerzett tudomást a szakszervezeti vezető, és még mindig számos kollégájuk fontolgatja a távozását. Pedig a fizetésük már versenyképes, ám a munkakörülményeik korántsem az ígértek szerint alakultak. Hogy ezek közül csak egyet említsünk, nem áll rendelkezésre elegendő szállítójármű – jóllehet előírások szerint közösségi közlekedési eszközön nem utazhatnak kéményt seperni. Munkájukért egyébként is anyagi és büntetőjogi felelősséggel tartoznak, nem mindegy tehát, hogy megfelelő-e a felszerelésük, illetve kellő időt tudnak-e fordítani egy-egy kémény ellenőrzésére.

Márpedig a jelenlegi alacsony létszámmal ez feszített munkatempót kíván. A katasztrófavédelemnél és az egyéb munkáltatóknál mindössze 700–800 főt alkalmaznak, pedig ennek a kétszeresére lenne szükség. Vámos Csaba minden tisztelete a tűzoltóké, ám meggyőződése, hogy kockázatot rejt magában az, ha kellő gyakorlat híján őket kívánják bevetni a hiányzó kéményseprők helyett.

Az pedig végképp nem megoldás, hogy a gáztüzelésű kémények ellenőrzésének gyakoriságát két évre gyérítették, ugyanis az évenkénti 25–30 szénmonoxidos haláleset közül számos ered ilyen fűtési módból.

Bizakodásra ad viszont okot, tudhattuk meg a szakszervezeti vezetőtől, hogy a döntéshozók végre egyeztetnek velük, a szakma képviselőivel is, akik az alkalmat kihasználva szorgalmazzák a nappali tagozatos kéményseprőképzés újbóli beindítását. Enélkül ugyanis folytatódik a szakma vészes elöregedése, aminek a következményeként könnyen bekövetkezhet, hogy a végén nem lesz, aki kiseperje az otthonaink kéményeit.