Marton Éva: Nem vagyok királynő

– Hol őrzi a kitüntetését?

– Még a nappali szobában, a zongora tetején pihen. Amikor meglátták az unokáim, azt mondták, most már királynő vagyok – nevetve tiltakoztam ellene. Magyaráztam, hogy a Szent István-rend több darabból áll, különböző alkalmakkor lehet hordani. Tulajdonosa vagyok a Corvin-láncnak is, ezt nagyobb ünnepeken vagy fogadásokon viselem. A hétköznapi életben viszont eszembe nem jutna bármelyik kitüntetésemet is a ruhámra tűzni, pedig van belőle jó néhány. Távol áll tőlem a hivalkodás.

– Mit gondolt, amikor tudomására jutott, hogy megkapja a legrégibb és legmagasabb magyar kitüntetést?

– Nem akartam elhinni. Később megjött a hivatalos értesítés, nyilatkoznom kellett arról, hogy elfogadom- e. Örömmel fogadtam el. Nem értem azokat az embereket, akik most egymás után adják vissza a kitüntetésüket. Az elismerést saját teljesítményükért kapták, azt pedig utólag sem befolyásolhatja, hogy egy másik ember lényével, habitusával, gondolataival valaki egyetért-e vagy sem.

– Nyilván egy díj átvételekor nincs miért izgulni. És a színpadon?

– Egészséges lámpaláz folyton van, de az abban a pillanatban elmúlik, ha kigyúlnak a fények a rivaldában. Mindig felkészülten álltam színpadra, és a hangi adottságaimban is biztos voltam. Én inkább azért izgultam, hogy sikerül-e elfogadtatnom a közönséggel a darab értelmezését, illetve miként reagálnak majd a produkcióra.

– Mondhatni, meghaladta a korát, amikor 1972-ben külföldi karrierépítésbe kezdett. Mostanában szintén elhagyják az országot a fiatalok, hogy boldoguljanak. Önnek sem volt más választása?

– De, lett volna. Ösztöndíjasként vettek fel a Magyar Állami Operaházba, nagy szerepeket is kaptam, volt olyan, hogy három nap alatt kellett megtanulnom és beugranom az egyik darabba. A külföld felé az vezérelt, hogy akkoriban nálunk az operákat magyarul kellett énekelni, én pedig szerettem volna eredeti nyelven előadni. Mindezeken túl egyre inkább foglalkoztatott, hogyan állom meg a helyemet egy idegen országban. Itthon üstökösként tűntem fel, mindent a magam erejéből értem el. Kihívás volt számomra, hogy vajon elismerik-e a tehetségemet máshol is.

– Nem félt a bizonytalanságtól?

– Nem. Férjemmel együtt – aki sebészorvosként dolgozott – tisztában voltunk a képességeimmel. Segítette a pályámat mint a menedzserem. Fiatalon ki voltam éhezve az operairodalom legnagyobb szerepeire. 1971-ben Budapesten meghallgatott a híres zeneszerző, Dohnányi Ernő unokája, Christoph von Dohnányi, és rögtön meghívott egy vendégjátékra a frankfurti operába. Már a szünetben bejöttek az öltözőmbe, hogy írjam alá a szerződést, de a férjem közölte, csak az előadás végén lehet róla szó. Először két évre, majd három évre írtam alá. Amikor 1977-ben Dohnányi átköltözött a hamburgi operába, nekem is felajánlottak évente húsz előadást, így vele tartottam. Szabadúszóként, 1980-tól is visszajártam ide, miközben megnyíltak számomra a világ színházainak színpadai.

– Hogy meghódítsa ezeket, ahhoz csak önmagában kellett bíznia?

– Igen. De a megfelelő fizikai alkat is kellett. Nekem megvolt, hiszen sokáig röplabdáztam, ifjúsági válogatottságig vittem. Aztán többen rábeszéltek, hogy hagyjam abba, mert a zenei tanulmányaimat nem szakíthatom félbe hetekre holmi edzőtáborok miatt. Egyszer Forray Miklós tanár úrral utaztam a 6-os villamoson, ott válaszút elé állított, döntsem végre el, hogy énekes vagy sportoló akarok-e lenni. Nekem ez nem volt kérdés.

– Azt tudja, hogy világjárása során miért kapkodtak ön után?

– Csak sejtettem. Fiatal, őszinte, egészséges, tehetséges nő állt a színpadon, mindenki tisztában volt azzal, hogy az előadásokon a maximumot nyújtottam, és képes voltam tartani a saját nívómat. Elkötelezettség, művészet iránti alázat és szeretet nélkül sem megy semmi. Maga nem hasonló okok miatt lett újságíró? Ahogy látom, kíváncsi a másikra, imád kérdéseket feltenni, miközben mindig a beszélgetőpartnere szemébe néz.

– Hogyan képzeljük el önt világsztárként? Monte-Carlóban lakott a családjával…

– Tizennyolc évig éltünk ott. Teraszunkról a tengert láttuk, minden reggel úsztam, ha beteg voltam, három nap alatt meggyógyított a sós levegő. Nyitott ablaknál tanultam, senki nem zavart. Gyulai István akkoriban a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára volt, közel laktunk egymáshoz, a gyerekeink együtt úsztak, medúzára vadásztak. Sok érdekes emberrel kerültünk kapcsolatba.

– Könnyen vagy nehezen kezelte a népszerűséget?

– Nem kellett „kezelnem”. A színpadon azt csináltak velem, amit a rendezés megkívánt, de amikor lement a függöny, a saját életemet éltem tovább. Világsztárnak a színpadon kell lenni, nem a privát életben. Persze volt, ami kijárt: engem fehér Rolls-Royce-szal vittek az operába, Plácido Domingo meg feketével érkezett. Fogadásokra, vacsorákra is kellett mennem, bár nem szerettem, de bizonyos okok miatt nem mondhattam nemet. Leginkább felmentem a konditerembe, úsztam, futottam, eveztem.

– Semmi sztárallűr. Azon is csodálkoztam, hogy visszahívott mobilon és fontosnak tartotta ezt az interjút.

– Egymásra vagyunk utalva. A színházi embereknek szükségük van a médiára. Nem lehet lekezelően viszonyulni ehhez sem. Hozzászoktam, hogy közösségben dolgozom. Ha a próbák alatt egy asztalt arrébb kellett rakni, megfogtam az egyik végét és segítettem a díszletező munkásnak. Nem vagyok megközelíthetetlen, de a három lépés távolságot szeretem megtartani. A növendékeimet is magázom.

– Mikor érlelődött meg önben, hogy hazajön?

– Mindig ez volt a terv. Időnként hazajártam fellépni, és számos lemezt készítettünk világsztárokkal Budapesten a Hungarotonnal, a CBC-vel, majd a Sonyval. 2005-ben dr. Batta András rektor felajánlott egy oktatói állást a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ének tanszékén. Elvállaltam. Előbb megbízott vezető lettem, később pedig egyetemi tanár. Feltettem magamnak a kérdést: a családi helytálláson és az éneklésen kívül hagyok-e hátra olyan tettet, amit a későbbi generációknak érdemes követni? II. János Pál pápa szavait idézem: „Kövessétek a példámat!”

– És mi volt a válasza?

– Az elmúlt évek alatt rengeteget dolgoztam, úgy érzem, helytálltam. Bízom benne, hogy hagytam magam után követendő példát. Előbb a közönségnek énekeltem, most meg egy közösséget szolgálhatok. Két éve dr. Vígh Andrea rektorral és a kommunikációs munkatársaimmal létrehoztuk a Marton Éva Nemzetközi Énekversenyt, ami kétévente zajlik. Nemcsak nekem, hanem az itthonról és a világ minden részéből ide érkező fiatal tehetségeknek is örömet szerez. A második énekverseny szeptember 19. és 25. között lesz.

– Hogyan érzi magát a Magyar Művészeti Akadémia tagjai között?

– Nagyon jól. Amikor felajánlották a tagságot, nagy megtiszteltetés volt számomra. Úgy érzem, helyesen döntöttem. Az Akadémia ügyét azóta is magaménak érzem, immáron elnökségi tagként. Eddig a színházművészeti tagozatot vezettem, nemrég adtam át a stafétabotot Rátóti Zoltánnak. A Párbeszéd a magyar színház jövőjéről program keretében az elmúlt hónapok alatt tizenöt alkalommal tartottunk műhely jellegű tanácskozásokat, komoly vitákkal. Néha nehéz volt megfogalmazni, mit is szeretnénk igazából elérni. Az első konferencia Veszprémben, majd Debrecenben, a legutóbbi pedig a napokban Kecskeméten volt. Örömömre olyanok is megtisztelték jelenlétükkel, akik annak idején a Magyar Művészeti Akadémia létrehozását ellenezték. Végre megértették: nem ellenük, hanem értük, együtt kell a megfelelő megoldásokat megtalálni.

– Öt éve vonult vissza az énekléstől. Nehéz volt meghoznia a döntést?

– Nem. 2011-ben búcsúztam a Magyar Állami Operaház színpadán Erkel Ferenc Bánk bán című operájában, Gertrúd szerepében. És a döntéseimet általában nem szoktam megváltoztatni.

– Azért lenne olyan szerep, amelyikre igent mondana?

– Nem hiszem. Ha becsuktam egy ajtót magam mögött, azt nem nyitom ki többé.

– Más mesterséget nem tudna elképzelni magának?

– Nem. A sors ezt szánta nekem, és én éltem a lehetőséggel. Sikerült!