Székely hajótöröttek a Hajdúságban

Igazi exodus volt ez, több mint kétszázezer ember indult útnak az ország belseje felé. Szenvedéseikről köteteket lehetett volna írni, de a magyar történésztársadalom mindmáig alig vett, vesz tudomást az akkori eseményekről. A hajdúnánási Buczkó József a kivételek közé tartozik. A helyi városi könyvtár és múzeum igazgatója évek óta tanulmányozza a témát, otthon és a Székelyföldön régi iratokat, egyházi feljegyzéseket, korabeli visszaemlékezéseket tanulmányoz. A kitartó kutatómunka eredményeként egy nagyszerű könyvet is írt a székelyek meneküléséről, hajdúnánási befogadásukról.

– Hajdúnánás akkori lakossága tizenhétezer volt, a menekültek létszáma pedig meghaladta a háromezret. Mai ésszel szinte felfoghatatlan, hogyan volt képes ekkora tömeget befogadni a város, ahonnan – mint minden magyar településen – hiányoztak a férfiak, akik a frontokon harcoltak.

A Hajdúságot és a Székelyföldet öt-hatszáz kilométer választja el egymástól, ennek az irdatlanul hosszú útnak nagy részét gyalog és szekérrel tették meg a menekülők. Az életerős férfiak közülük is a frontokon harcoltak, így az idős emberek és a falvak papjai vezették őket. A legtöbb település Historia Domusa híven őrzi az akkori eseményeket. Az egyházközség eseményeit tartalmazó kötetek szolgáltatták a legtöbb adalékot Buczkó József kutatásaihoz is. Mint könyvében is írja, a románok – akkori szóhasználattal, az oláhok – támadása teljesen váratlanul érte a keleti országrész lakóit. Ezt igazolják az érintettek visszaemlékezései is.

A Csíkszereda melletti Csíkmadaras plébánosa, Balló János például így rögzítette az eseményeket:

„1916. augusztus 27-én, mely vasárnap vala, még elvégeztük az istentiszteletet, csendesen le is feküdtünk, de 28-án virradóra hajnali két órakor fellármáztak, hogy a románok betörtek a határon, és menekülni kell. Irtózatos zűrzavar keletkezett. Mindenki szedte össze a legszükségesebbnek ítélt tárgyait, s rakta szekérre. Az állatokat felhajtották a Fejedelemkertbe, de hamarosan gazdátlanul sírtak-bőgtek a község között. Már délelőtt 11-12 óra között megindultak a tarkabarka lepedők, csergék és más terítőkbe borított s minden szükséggel megrakott szekerek, melyeknek tetejében síró asszonyok, gyermekek, öregek ültek, s úgy néztek ki, mint Jeremiás Jeruzsálem romjain.”

Útra kelt szinte az egész Csík, akiknek Hajdú megye lett a befogadó vármegyéje. Augusztus 28-án a csíkcsicsóiak is megindultak, a papjuk, Búzás Imre ekképp emlékezett: „A Hargitán… olyan nagy volt a torlódás,   hogy szinte képtelenség volt az átjutás. Ezt az utat emberi toll leírni képtelen. Öreg emberek hangos sírással vettek búcsút otthonuktól, amelyben születtek és éltek. Elhagyták életük keserves fáradságának minden gyümölcsét és indultak útnak, mint a földönfutók…

A Hargita alján, ahol a felcsíki és alcsíki menekülők összetalálkoztak, az embereknek és állatoknak olyan tömege verődött össze, hogy egymástól még mozdulni sem lehetett. Az emberek jajgatása, a gyerekek sírása, az állatok bőgése valósággal rémessé tette az éjszakát…

Aztán Székelyudvarhelyen sokan vonatra ültek, úgy mentek tovább Debrecenbe, de én sokadmagammal gyalog és szekérrel tettem meg a rettenetes utat. Öt hétig tartott… Legjobb gazdánk a szabad ég volt, mely mindig szállást adott és betakart…”

– A belügyminisztérium Csík és Maros-Torda menekültjeinek Hajdú és Szabolcs vármegyét, a brassóiaknak és a nagy-küküllőieknek Torontált, a fogarasiaknak Csanád, a kis-küküllőieknek Csongrád, a hunyadiaknak pedig Arad vármegyét jelölte ki ideiglenes tartózkodási helyül – sorolja Buczkó József. – Hajdú vármegyébe végül mintegy húszezren kerültek, s Debrecen volt az a város, ahol elsőként tényleges intézkedések születtek a menekültek elhelyezésére. Nánáson a gimnázium tanári karára várt ennek a rendkívül szerteágazó munkának a szervezése. A gimnázium heteken, hónapokon át valóságos táborhelye volt az elhelyezésre váró családoknak, a tornaterem öltözője az éléskamra, maga a terem pedig az erdélyi hajótöröttek gyűjtőhelye; a tornacsarnok előtt hatalmas üstökben főtt az étel.

Szép lassan aztán mégiscsak elrendeződtek a dolgok, fedél került minden menekült feje fölé. Ugyan a nánásiak sem bővelkedtek a helyben, de szívesen megosztották azt a székelyekkel, akikről pedig legfeljebb csak hallottak korábban, de aligha találkoztak eggyel is közülük. A székely dolgos nép, gyorsan beilleszkedett a hajdúsági mindennapokba. A gyermekek iskolába jártak, a munkaképes felnőttek pedig napszámba, meg besegítettek a háziak gazdaságában.

A Hajdúnánási Újság réges-rég megsárgult lapjai megható barátságok sokaságát idézi, mint írja, a nánási ember „letörölte a menekültek könnyeit, betakargatta a didergőt, megétette az éhezőt és inni adott a szomjúhozóknak”. Aki tehette, segített. Buczkó József kiderítette, hogy 1917 májusáig a helybéli lakosság pár hónap alatt a következő segélyben részesítette a menekülteket: félmillió korona, 581 pár cipő, 1000 méter ruhaanyag, 1000 méter vászon, 205 télikabát, 80 nadrág, 70 sapka, és emellett igen sok ócska ruhanemű és cipő. Sokan kaptak télire kályhát, rendkívüli segélyt és a betegek valamennyien ingyenes orvosságot, a rászorultak temetési segélyt.

A kényszerű távollét a legtöbb menekültnél másfél évnél is tovább tartott, de a bátrabbak már a románok kiverése után nyomban indultak haza. Szomorú kép fogadta őket. Kilyénfalva plébánosa azt írta, hogy „minden üres, kirabolva, kifosztva. A plebánia könyvtára ki van hordva a trágyára, lehetetlen állapotban elázva. Megpróbálom összeszedni, de nem bírom, mert éjjel nagy hó esett rá. Imé a pusztulás. Nincs könyvtár, nincs levéltár. Kántorom és tanítóm sincs. Bort miséhez a katonák adnak. Szomorú karácsony, szomorú új év… A románok 17 itthon maradt öreg embert elhurcoltak. Karácsonyra hazatért egy, s hírül hozza, hogy a többi talán mind elpusztult.”

Másutt sem volt jobb a helyzet, a hazatérő székelyek mindenütt kirabolt házakat, felgyújtott középületeket találtak. De az élet lassan rendeződött, s ha a régi szép világ – egy kis idő kivételével – nem is tért már vissza, a székelység megmaradt. És őrzi 1916–18 szomorú emlékét.