Vészjelzés a hatvanas években: akadozott a Lenin-ellátás

1946.
Az ország kommunistái lázasan készülődnek pártunk harmadik kongresszusára. Hajrázik a kongresszusi verseny is: a gyárak és az üzemek szerelői, hegesztői szombat délutánonként teherautóra pakolják szerszámaikat, munkájuk által ingyen foltozódnak meg a fazekak, kerül sarok a gyerek cipőjére, vizet adnak a rozsdásodó kutak, s még a templomokat is felkeresik. Erről tanúskodik a váchartyáni plébános levele: „Nagy köszönettel adózunk a Pártnak, hogy templomunkban a zárat és a harangunk koronaszerkezetét, továbbá a plébánia kútját és tűzhelyét szakszerűen megjavították!”


1956.
Hosszú szünet után tartja közgyűlését a Magyar Írók Szövetsége. Az elmúlt esztendőben a magyar irodalom egyéb hibái mellett elszakadt a néptől, a magyar valóságtól. Egyes írók lakkozták a hibáktól terhes életet, egyoldalúan csak a jót és a szépet vették észre életünkben, a hibákról hallgattak, vagy éppen az ellenkező végletbe estek. Miközben köszöntjük a Magyar Írók Közgyűlését, elvárjuk, hogy életünkről nagyobb hűséggel, forróbb szenvedéllyel írjanak.


1966.
Miután a tudatot legközvetlenebbül a történelmi, közgazdasági, filozófiai, politikai művek formálják, 236 kisközség könyvtárát vizsgálták meg, hogy ott mi a sorsuk a társadalomtudományi könyveknek. Fejér megyében a könyvtárak 7 százaléka tekinthető e művekből jól ellátottnak, Veszprém megyében csak minden harmadik könyvtárban találták meg Lenin válogatott műveit, a devecseri járásban csak a könyvtárak 3,9 százalékában találtak társadalomtudományi munkákat. A Művelődésügyi Minisztérium elrendelte, hogy az 1500 lakosnál kisebb falvakban 16 kötetből álló politikai alapállományt kell kialakítani.


1976.
Terjed a hír a Nagykunságban: az iparszerű birkaneveléssel villanypásztor őrzi majd a gyapjasokat. Nincs ebben semmi bökkenő, gondolhatnánk, de nem így az öreg juhász. Átadja ő szívesen a pásztorkodást az elektromos drótnak, mondja, igen ám, de mi lesz a pulival? Mert ha azt megcsapja az áram, hát kifut a világból, aztán a drót fogja hazaterelni a nyájat?


1986.
A felszabadulás utáni években valóban forradalmi lelkesedésből határoztak úgy: keresse meg a színház az embereket az ország legeldugottabb zugaiban is. Kerül, amibe kerül, de találkozzanak végre a színművészettel azok is, akik eddig el voltak rekesztve ettől. Hogy mindez mennyiért, és milyen művészi színvonalon valósult meg – mindez eltörpült a nagy cél mellett. Ma azonban, a televízió elterjedése és másfél millió személyautó korában már elviselhetetlennek tűnik az ár, amit fizetünk a rendszeres tájolásért. Tudatosítani kell tehát, hogy az az ember, aki útnak indul, hogy megnézzen egy előadást az anyaszínházban, a holnap nézője.


1996.
Kidolgoztam egy olcsó védekezési módszert a szőlőt szerető seregélyek ellen. A kiürült műanyag flakont légmentesen le kell zárni. A benne megrekedt levegő, ha változik a hőmérséklet, hol kitágul, hol összehúzódik, amire a flakon hangos kattogással reagál. A sok flakon pattogása pedig elriasztja a seregélyeket. Nem elméletben adom a tanácsot, nekem már évek óta bevált.


2006.
Lapzártánk idején még nem tudjuk, milyen folytatása lesz a hétfői, budapesti zavargásoknak. A helyzet szerda reggelre még feszültebb, mint egy nappal korábban volt: bizonyossá vált, hogy a Magyar Televíziót ért támadás nem egyszeri eset, hiszen a futballhuligánok és támogatóik kedd éjjel ismét törtek és zúztak. Közben politikusaink folytatják egymás gyalázását azon vitázva, hogy melyikük veszélyezteti jobban a demokráciát, ki miben hibázott nagyobbat az elmúlt másfél évtizedben. Vajon meddig még?