1956-ra emlékezünk - Zene és fegyverropogás

Trianon után az ország vezetői stratégiailag védettebb lőporgyártó helyet kerestek, így került az 1920-as években Mosonmagyaróvárról Balatonfűzfőre a magyar hadiipar későbbi büszkesége. Az erdőből kinőtt gyártelep vonzotta a vállalkozó kedvű embereket. Anyai nagyapám, Tóni papa felszámolta pesti boltját, és a családjával leköltözött a folyton bővülő gyár mellé. Itt született édesanyám 88 évvel ezelőtt. Míg ő Veszprémbe járt iskolába az angolkisasszonyokhoz, addig a papa állandóan dolgozott. Mikor reggel Marica felébredt, a szorgalmas apa már nem volt otthon, amikor este lefeküdt, a családfő még nem volt otthon.

A folyamatos gyarapodásnak a háború elvesztése vetett véget. A kisáruházat létrehozó apával a kommunisták aláírattak egy papírt, hogy egy év múlva „önként” távozik. Bakfis anyámra és barátnőjére egy részeg orosz katona ráfogta a pisztolyt, és követte a mozgásukat, ahogy mind a ketten hazatértek otthonukba. A pisztoly végül nem sült el, és a lányok szerencsések voltak, hogy a dicsőséges szovjet Vörös Hadsereg nem „szabadította fel” őket.

A szépen daloló, muzikális gyermek felkerült Budapestre, felvették a Zeneakadémiára, szolfézs szakra.

Magyarország folyamatos bolsevizálódása az akadémiára is betört, kötelezővé tették az orosz nyelv oktatását. Marica minden tárgyból kitűnő volt, de az orosz nem smakkolt neki. Hályogkovács módjára úgy esett be a vizsgára, hogy egy árva szót nem tudott Puskin nyelvén. A jóindulatú professzor tapasztalta a tanítvány eszmei képzetlenségét, közben átlapozta az indexet. – Ötös, ötös, ötös – mormogta magában, végül feltekintett megszeppent anyámra, és megkérdezte: – Négyes jó lesz?

Rákosi Mátyás Sztálin legjobb tanítványaként megkövetelte, hogy a zeneakadémisták is vonuljanak fel május elsején. Népköztársaságunk leendő ifjú értelmiségijei már reggel hét órakor elfoglalták a kijelölt utcát a felvonulási úthoz közel. Ifjonti lendületük délután négy órára teljesen lelohadt, mikorra elvonulhattak az integető rettegett golyófejű tribünje alatt.

A diplomavédés után anyám tanítani kezdett egy zeneiskolában. Szerelmes lett apámba, hamarosan egybekeltek, jött a két gyerek. Gyűlölték az elnyomó rendszert, de még otthon, egymás között sem merték szidni a közállapotokat, mindenütt nyüzsögtek a besúgók.

És jött '56 ősze. Az utcai harcok miatt veszélyes volt kimenni az utcára akár bevásárolni is. Nemegyszer a kenyérért sorba álló emberek kereszttűzbe kerültek, s otthon hiába várták vissza az apát, az anyát. Többen az utcákon, köztereken dobozokat, ládákat raktak ki, hogy pénzt gyűjtsenek az elesettek családjának. Fillérek, forintok, papírbankók gyűltek, senki egy fillért sem lopott a közvagyonból. A szabadságvágy egybeforrasztotta a nemzetet.

Anyám az Astoriánál tanúja volt, amint egy szovjet tiszt átadta a tankot és a fegyvereket a magyaroknak, majd főbe lőtte magát.

Apám a ház ablakából lefényképezett egy kilőtt T–34-est, a megtorlás idején a tekercset és a papírokat megsemmisítette. Budapestet acélgyűrűbe fogták a „testvéri” tankok. Anyámék a két kisgyerekkel az utolsó nitrokémiás gyári busszal menekültek el Pestről…