Megnéztük, hányan mennek útlevéllel a vásárba - Több évszázados hagyomány a nagykőrösi sokadalom

„Királyi kiváltságlevéllel és majdan Mária Terézia apostoli királyi felség kegyességéből 1759. karácsony havában a hűséges Nagykőrös tanácsának és bírájának adományozott vásári privilégiumot” – olvasható a szórólapon, amelyet a bejáratnál nyomnak a kezünkbe. A következő oldalon további részletek állnak a rendezvény múltjáról, például az, hogy az alföldi mezőváros már a XV. századtól három jeles alkalommal büszkélkedhetett vásártartási joggal: márciusban Frigyes, júniusban Szent László, októberben pedig Szent Demeter (Dömötör) napján sátorozhattak itt kirakodók. Fokozatosan bővült a vásárnaptár, ma már évente tízszer, január és november kivételével minden hónapban megszervezik a kőrösi sokadalmat.

Hogy mikor hányan látogatnak el ide, az az időjárástól is függ. Most a szikrázó őszi napsütésben nagy a tolongás, de előfordult már, hogy méteres hótorlaszok közt is szép számmal bámészkodtak az emberek, a hideg se zavarta őket. Mivel Nagykőrös az ország közepén van, bárhonnan jól megközelíthető.

– A látogatottság igazodik a kínálathoz. Alkalmanként átlagosan tízezer emberrel számolunk, de jó idő esetén dupla ennyien szoktak jönni, nyáron pedig a külföldiek is megjelennek – készít alkalmi számvetést a kapu melletti „bádogirodában” a nagykőrösi vásárokat szervező, önkormányzati tulajdonú KÖVA-KOM Nonprofit Zrt. vezérigazgatója, Vozárné Ragó Ildikó. – Nyolc hektáron mintegy négyszáz bérletes és alkalmi árus várja az érdeklődőket. Az utóbbi években jelentősen átalakult, néhol bővült a kínálat sokfélesége. A lóvásár a szigorodó szabályok miatt visszaszorult, helyét a kisállat- és a baromfikereskedés vette át. A környékbeli bevásárlóközpontok szerencsére nekünk nem jelentenek konkurenciát.

Vozárné Ragó Ildikó kalauzol bennünket a tömegben, nélküle nehezebben tájékozódnánk. Csapatával együtt már vagy kétszáz vásárt szervezett, tudja, hogy a legtöbb kíváncsiskodó Szent Mihály-napkor jön. Tartja a kapcsolatot a rendőrökkel, a tűzoltókkal és az egészségügyisekkel, sok árust és kereskedőt névről ismer. Azt viszont senkinek nem tudja előre garantálni, hogy az ide látogatók vegyenek is valamit. Egyedül a pecsenyesütők számíthatnak arra, hogy dél körül megéheznek az emberek és felkeresik őket. Ahogy látjuk, nem is kell a harangszóig várniuk.

Mielőtt mi is engednénk az illatok csábításának, elindulunk az állatvásárba. A baromfipiacon libák, kacsák, tyúkok kelletik magukat. Tavasszal itt van a legnagyobb forgalom, keresik-veszik a növendék szárnyasokat. Az autók utánfutóiban birka, mangalica és sertés vár a sorára. Minden második árus nejlonzsákba gyömöszölt száraz kenyeret kínál, tíz évvel ezelőtt efféle „állateledel” még nem szerepelt a kínálatban.

– Mennyiért adta el a malacokat? – zavarjuk meg kérdésünkkel az üzletkötést.

– Tizenegyezerért tartottam darabját, tízezer-ötszázért vitték el – válaszolja a kecskeméti Molnár György.

Tíz virgonc röfi indul útnak Fegyvernekre, Jakus Tibor portájára. A fiatalember hizlalni akarja őket, és ha minden jól megy, a karácsonyi ünnepi vacsora már egyikükből készül. Amíg a vevő örül annak, hogy sikerült alkudni az árból, az eladó bizony panaszkodik. Tizennégy anyadisznót tart, de mire vásárra viszi a szaporulatot, érdekes módon mindig úgy alakul, hogy addigra lemennek az árak.

Elég gyér a forgalom a szarvasmarhavásárban. Bocik élvezik az őszi napsütést, gazdáik pedig hiába várják a vásárlókat.

A vásár valaha leghangosabb és legszenvedélyesebb szereplői, a lókupecek azért szorultak körön kívülre, mert jelentősen szigorodtak az állat-egészségügyi előírások, illetve a kereskedés feltételei, s a megnövekedett költségeket nem tudják vállalni.

– A lónak lóútlevél kell, anélkül be sem engedi a kapun az állatorvos. A dokumentum negyven-ötvenezer forintba is belekerül. Mindent a gazdával fizettetnek meg, a vérvételtől kezdve a chipezésen át a postaköltségig. Ezt a magas összeget alig tudja valaki vállalni, ráadásul hónapok múltán érkezik meg az igazoló irat – kesereg a nagykőrösi Ajtai István, aki apjával együtt ismert lókereskedő volt a környéken.

Az öreg ma már messzire elkerüli a vásárokat, sajog a szíve a változások miatt, a fiú pedig csak szemlélődni jár ki. Hajdanán húsz lóval jöttek, tíz perc alatt mind eladták, majd huszonöttel távoztak. Választék is volt bőven: öt-hatszáz paripát lehetett mustrálni.

– Most két-háromnál nincs több – néz körül a fiatalember. – Aki lovat akar venni, az a bejáratnál leskelődik, hátha csoda történik. De a csoda rendszerint elmarad. Házról házra járunk, beszélgetünk, találkozunk lótartókkal, megnézzük egymás állatait. Sokan suba alatt intézik az adásvételt, nem érdekli őket semmiféle útlevél. Pedig ha megfizethető lenne, mondjuk nyolc-tízezer forint, akkor az a többségnek nem okozna gondot, és ezzel betartaná az előírásokat. Ahogyan régen a pakszust (paxus – marhalevél) is kiváltotta mindenki.

Különös látványt nyújt a lószerszámos sátrak ölelésében, az üres füves területen egy hintó. Tulajdonosa, Tamási István Ballószögről érkezett, a díszes négykerekűt háromszázezer forintért kínálja. Annyit tud róla, hogy Ausztriában gyártották 1901–1903 körül, Leopold Reinhard keze munkáját dicséri. Hirdetés útján vette, egy télen át tartott a felújítása. Most mégis megválna tőle, mert nincs rá szüksége.

Még így is marad egy pónihintó, ha pedig kirándulókat kellene szállítani, ahhoz van egy tizenkét személyes kocsija. Lovainak száma pedig négy. Tamási úr reálisan látja a helyzetét: kicsi az esélye, hogy vevőt talál. Hogy meggyőződjünk látnoki képességeiről, később visszanézünk, és bizony, még mindig ott kelleti magát a hintó.

Észrevétlenül repül az idő. Végigsétálunk a használtcikk-részlegen, megnézzük a kézművesek megmunkált termékeit. Aztán következnek a kisállatok, a galamboktól a gatyás tyúkokon át a hörcsögökig.

Találkozunk ismerőssel és helypénzszedővel, szembejön velünk rendőr és vásárrendező. Legtöbbet a fősoron sétálunk, az itteni árusok többutcányi helyet foglalnak el. Lehet kapni ötezerért bőrkabátot, ezerháromért „márkás” cipőt, ezernyolcszázért csipketerítőt, kétszázért női bugyit. Meg kell békélni vele, hogy mindegyik a Távol-Keletről érkezett. Van annak valami diszkrét bája, amikor egy nigériai srác árulja a kínai cuccokat, és tört magyarsággal igyekszik rábeszélni három fiatalt a gatyavásárlásra. Nem szabad kihagyni a cukorkaárusnál kapható tükrös mézeskalács szívet vagy a török mézet sem, valami vásárfia úgyis kell az otthoniaknak. Aki akarja, édesség helyett kecskesajtot vagy mangalicakolbászt is vihet haza, merthogy újabban a házi készítésű ínyencségek árusítását is engedélyezik.

– Negyven éve járok ide, kezdetben szotyolát árultam – idézi fel a múltat a kecskeméti Trifon Gyula, aki most párja, Csertő Zoltánné vállalkozását erősíti. Amíg beszélgetünk, addig sem áll le, merthogy ki kell szednie az olajból a pirosra sült krumplit. – Azt hiszem, én vagyok a legrégebbi pecsenyesütő a kőrösi vásárban. Sorra jöttek az újak, de nem tekintek rájuk konkurensként. Nekem visszatérő vendégeim is vannak. Szeretik a frissen sülteket, leghamarabb a csülök szokott elfogyni, de nagy kedvenc a tarja, a disznótoros is. A hűtőkocsiban van bőven utánpótlás. A pult egyik oldalán sütök, a másikon eladok.

Kellemes napsütésben igazán jólesik a hurka-kolbász, mustárba tunkolva, puha fehér kenyérrel – ahogyan azt egy lacikonyhánál illik enni. Falatozás közben az igazgatónőt hallgatjuk a terveikről. Saját költségvetésből eddig is sokat fordítottak a vásártér korszerűsítésére, de most nagyobb léptékű, több mint tízmillió forintos beruházást szeretnének megvalósítani. Az önkormányzat figyeli a pályázatokat, és ha találnak rá alkalmat, központi szociális blokkot, pihenőhelyiséget építenek majd, az áramellátás mellett kialakítják a vízvételi lehetőséget is, valamint újabb parkolóhelyeket létesítenek. A modernizálásra azért is szükség van, mert nagyon úgy tűnik, a kőrösi vásár népszerűsége nem lankad, az ide látogatóknak pedig európai körülményeket kell teremteni. Csak akkor maradhat töretlen a több évszázados hagyomány a városban.