Mennie kell, aki útban van - 'Népszabadság-holokausztról' beszél Keleti Éva, akit a módszer aljassága háborít fel

– Az MTI mintegy 25 fotóriportere az 1956-os forradalom első perceitől kezdve dokumentálta az eseményeket. Ön mint fiatal, pályakezdő alkalmazott szintén járta az utcákat?

– Október 23-án éppen Szegeden voltam, nagyon nehezen jutottam vissza Pestre. Az otthonunk környékén tankcsaták zajlottak, a 8 hónapos fiammal a pincébe menekültünk. November 10-e körül mentem be először az MTIbe, addigra már sok kollégám elhagyta az országot. Akik fotografálták '56 történéseit, kivitték magukkal a filmeket. A többi negatívot a forradalom bukása után nem sokkal elkobozták.

– Míg 1956-ban sokak előtt kapuk, nemegyszer mögöttük börtönajtók záródtak be, az ön számára éppen a forradalom következményeként új lehetőségek nyíltak.

– Valóban. Komoly problémát jelentett a napi munka, úgyhogy minket, zöldfülűeket bedobtak a mély vízbe. Rám a kultúra területét bízták, s ez a döntés meghatározta az életemet.

– Nem jutott eszébe, hogy a családjával önök is disszidáljanak?

– Dehogynem! Egyik hajnalban feljöttek hozzánk jó barátaink, Munk Tamás és Samai Antónia egy vekni kenyérrel és könyörögtek: lent vár a teherautó, gyertek velünk! Korábban is hívtak minket: az osztrák tévé állást és lakást kínált a férjemnek (Mátray Mihály operatőr – a szerk.). Mégis maradtunk, nem hagyhattuk magukra itthon az idős szüleinket.

– Megbánták?

– Jól döntöttünk, bár az ember olykor a fájdalmas, nehéz pillanataiban hajlamos másként hinni. Nekem a kulturális élet fotografálása, a színház és a tánc egyfajta mentsvárat jelentett évtizedeken át, picit el lehetett bújni a politika elől, picit megváltani a világot. A hatvanas évektől enyhült a szigor, a teátrumok már nyugati műveket is játszhattak, Arthur Miller- és Tennessee Williams-darabokat állítottak színpadra. Egyetlen szerző szerepelt tiltólistán Aczél elvtárs utasítására: a román-francia származású Eugen Ionescu (franciásan Eugéne Ioneco), az abszurd dráma egyik megteremtője.

– Bátor húzás volt 1976-ban kilépni az MTI biztos állásából és elszerződni egy vadonatúj kulturális laphoz, az Új Tükörhöz!

– Fotográfusként én akkor lettem felszabadultabb, amikor az MTI-től távoztam. Az a sok előírás, szabály és kötelezettség, amivel a Kádár-korban a hírügynökségi fényképezés járt, már nem nyomasztott. Az Új Tükörnél és aztán különösképpen a Színházi Életnél a '90-es évek elején végre túl lehetett lépni az emberábrázolás addig megszokott és elfogadott keretein. Ennek a korszaknak az eredeti negatívjait, diáit szekrényestől a Nemzeti Múzeumnak ajándékoztam, abban bízva, hogy újra és újra előveszik majd, értelmezik és megismerhetővé teszik a nagy többségében egyetlenegyszer sem publikált felvételeket.

– Hogy lehetett az 1226 riport több mint 90 ezer kockájából 85 színészportrét kiválasztani a 85 éves fotóművész tiszteletére rendezett kiállításra?!

– Kínkeservesen! Azon fotók közül válogattunk a kurátor Szarka Klárával, amelyek többnyire a színpadon kívül ábrázolják a művészeket, magánemberként. Maga a szelektálás és a fényképekhez fűzött személyes mondataim arról árulkodnak, én milyennek láttam őket, hogyan gondolkodtam róluk. Ezeken a képeken mindenki úgy játszotta el önmagát, mint valamilyen egyszemélyes színházban.

– Viszont ennek elengedhetetlen feltétele volt, hogy ön a fényképezőgép mögött jó közönség legyen!

– Pontosabb úgy: ez egy társasjáték volt művész és fotós között, egyenrangú felekkel és korrekt játékszabályokkal. A kiindulási alapja a kölcsönös tisztelet, de a megbecsülést ki kellett érdemelni. Ma már nemigen létezik az a műfaj, amit anno én űztem: újra és újra visszajártam a próbákra, többször végignéztem és fejben kijegyzeteltem a darabot, mielőtt megörökítettem a vizuálisan fontos pillanatokat. Napjainkban nincs idő elmélyülni egy témában, pláne nincs idő kapcsolatokat ápolni, figyelni egymásra. Például Ruttkai Éva lánya egyidős a fiammal, mindig tudtunk miről beszélgetni az öltözőben, közel kerültünk egymáshoz, ezért engedett be fotografálni az otthonába is. Kálmán György a futballbíró barátjával a Gellértbe járt kávézni; egyszer elkísértem őket és oldott környezetben kérdeztem meg tőle: mi lenne, ha egy fotón fára mászna? Ez afféle védjegyemmé vált, Törőcsik Maritól Kállai Ferencig sokakat felküldtem a fára – tudtam, hogy aki megteszi, az más bolondságokra is képes a kedvemért. Persze olyan is akadt, akiről jó képek születtek, de az a pici plusz nem jött létre köztünk. A fényképek szereplőinek többsége sajnos nincs már köztünk. Ezzel a kiállítással emléket akartam állítani az égi társulat tagjainak, akik közül nagyon sokan a barátaim voltak, Margitai Ági, Bessenyei Ferenc, Tímár Béla, Ferenczy Krisztina... Egy nagy színészgeneráció ment el, a színpadon szakadék tátong utánuk.

– Nem a sajgó hiányuk beszél önből?

– Nem. Hetente többször járok színházba, ez alapján alakult ki ez a véleményem. Manapság mások a színészideálok, mások a rendezési trendek. Az igazsághoz tartozik, hogy időnként látok gyöngyszemeket. Minap a Centrál Színházban a My Fair Ladyben Tompos Kátya brillírozott – jó látni egy csillag születését. Érdeklődve követem a Vígszínházban egy nagy férfigeneráció kibontakozását; a napokban a Bűn és bűnhődésben Orosz Ákos Raszkolnyikovja nyűgözött le, és Stohl András is zseniális volt a rendőr Porfirij szerepében, ami nagy szó Darvas Iván alakítása után!

– Ilyen múltbeli összehasonlítási alappal valóban nehéz lehet megfelelni önnek!

– Menthetetlen vagyok, nem tudok tiszta lappal színházba menni. Nekem a Tennessee Williams-darabokban igenis Tolnay Klári az etalon, és Hamletként Gábor Miklós. Pontosan tudom, hogy azok az előadások már elavultak, idejétmúltak, de a színészi játékuk felejthetetlen számomra. Más is fáj nekem. A színház mindig korunk tükörképe – márpedig e szerint most elég nagy a baj. Az én ízlésemtől távol áll ennyi politika a színpadon. Tévedés ne essék: a színház foglalkozzon közéleti-társadalmi kérdésekkel, akár politizáljon is, de ne erőltetetten, túlzóan. Egy darabnak nem kell mindenáron piszkosnak, meghökkentőnek sem lennie.

– Apropó, politika! Két héttel ezelőtt – mint a Magyar Újságírók Országos Szövetségének tiszteletbeli elnöke – többedmagával aláírt egy nyilatkozatot, miszerint a Népszabadságnak „a sajtószabadságot durván sértő felszámolása politikai döntés volt”. Manapság ennyi bőven elég, hogy besorolják az egyik szekértáborba.

– Ez engem nem érdekel, világéletemben távol tartottam magam a politikától. Liberális gondolkodású vagyok, aki mindenfajta szélsőséget elutasít, akár jobb-, akár baloldali. Morális, szakmai okokból a Hír Tv-ért ugyanígy kiállnék, ha azt érezném, hogy a Népszabadsághoz hasonló módszerekkel, méltatlan módon hallgattatják el. A politikai érdekek nálunk felülírnak mindent. A rendszerváltás és a demokrácia vívmánya, a szólásszabadság csorbul, a színes médiapaletta szegényedik egy ilyen márkanév tönkretételével, puccsszerű kivonásával a lappiacról. Engem a módszer háborít fel, ez egy „Népszabadság-holokauszt” volt: a dolgozókkal összecsomagoltatták a holmijukat, ráíratták a dobozokra a nevüket, szobaszámukat, mintha új szerkesztőségbe költöznének, aztán másnap bezárták a lapot. Az én szememben ez ugyanolyan aljasság, mint amikor a zsidóknak szappant adtak a kezükbe, és így terelték be őket fürödni, a gázkamrákba. Aki útban van, annak mennie kell.