Mumus-e az arab gíroszos? Kepes András könyve, a Világkép a toplisták élén tanyázik

– Szubjektív világpillanatképet alkotott. Tényleg akkora a baj, hogy ön is szükségesnek tartotta átgondolni a világ nagy kérdéseit, újrafogalmazni az alapvető emberi normákat?

– Nem nagyobb a baj, mint általában lenni szokott a történelem során. Csak mindig a saját gondjainkat érezzük a legsúlyosabbnak. De ha abból indulunk ki, hogy Európában hetven éve nem volt háború, hogy megszabadultunk a szovjet uralomtól, hogy a korábban évszázadokig csatázó európai hatalmak (németek, franciák, britek) most békében, politikai, katonai és gazdasági együttműködésben élnek egymással, akkor nem sok okunk lehet panaszra. Mehetnének persze jobban is dolgaink, és a klímakatasztrófa, az éhínség, a háborúk, a menekültválság is joggal ad okot az aggodalomra, de ettől nem rettegni kell, hanem megoldásokat keresni.

– Békeidőben nem kényszerülünk arra, hogy foglalkozzunk a tőlünk igencsak messze zajló eseményekkel, netán tisztán lássuk azokat.

– A szüleim korosztálya átélt két világháborút, Trianont, baloldali és jobboldali diktatúrákat, holokausztot, kitelepítéseket, kisajátításokat. Nincs olyan rétege ennek az országnak – legyen munkás, paraszt, polgár, arisztokrata, keresztény vagy zsidó –, amelyet ne aláztak vagy gyilkoltak volna saját honfitársai az elmúlt évszázadban. És mintha mégsem tanultunk volna belőle. A régi kliséket ismételgetjük a mai napig: jobboldal, baloldal, kommunista, náci, liberális, konzervatív stb. Ezekkel a kategóriákkal ma már nem lehet megérteni a világot. Legfeljebb arra jók, hogy megosszák, manipulálják velük a társadalmat.

– Manapság mintha inkább maszatolás vagy zavarkeltés menne, sokaknak nem érdekük, hogy mindennapjaink kulcskérdéseit élesen lássuk. Nem gondolja?

– Én nem hiszek az összeesküvés-elméletekben. Nem gondolom, hogy a háttérben gonosz hatalmak igyekeznek szándékosan elbutítani az emberiséget. Sajnos nem kell ehhez nagy furfang. Megy az magától is. Elegendők ehhez a régi, zsigeri indulatok, a félelmeink, a rossz beidegződések, amit a családtörténetünkkel is magunkkal hurcolunk. Rajtunk múlik, buták leszünk-e. Az elmúlt évtizedekben számos olyan, izgalmas és fontos elemzés készült itthon és a világban, amelyek a politikai demagógiánál tisztességesebb választ adhatnának a gondjainkra: a szegénységre, a gazdasági elmaradottságra, az oktatás, az egészségügy hiányosságaira, a korrupcióra. Közben az informatikában, a robotikában, a biokémiában, az agy- és idegkutatásban is olyan fantasztikus eredmények születtek, amelyeknek már régen meg kellett volna változtatniuk a gondolkodásunkat.

– Miért nem következett ez be?

– Mert ez egy hosszú folyamat, különösen, ha az iskolarendszer sem ezt a korszerű világképet támogatja. És mert az emberek úgy működnek, hogy ha kilátástalan a helyzetük, ha bizonytalanok, akkor egymásnak esnek. Évszázadok óta, ha a vezetők felmutattak egy ellenségképet – zsidót vagy keresztényt, kommunistát vagy imperialistát, urbánust vagy népnemzetit, liberálist vagy konzervatívot –, máris tömegek vicsorogtak. Az természetes, hogy féltjük a családunkat, az egzisztenciánkat, a kultúránkat, a hazánkat – csak gyakran nem ismerjük fel, melyik út vezet a vágyott célok eléréséhez. Hányszor dőlt már romba ez az ország az eltorzult jó szándék következtében. Most éppen az idegen kultúrák a mumusok.

– Mi lenne a konklúzió?

– Az együttműködés. Mert a másik alternatíva a világháború lenne. Gyerekként éltem Szíriában és Libanonban, a kamaszkoromat Dél-Amerikában töltöttem, később tanultam és tanítottam az Egyesült Államokban, és rádiósként, televíziósként is rengeteget utaztam. Belátom, más perspektívából látom a világot, mint azok, akiknek ez a szerencse nem adatott meg. Ez természetesen nem jogosít fel engem semmiféle okoskodásra, de sok tapasztalatot szereztem. Ezt igyekeztem megosztani az új könyvemben. Úgy látom, tévednek azok, akik azt állítják, hogy jelenleg civilizációk harcolnak egymással, és ilyenkor elsősorban a keresztény világ meg az iszlám csatájára utalnak. De vajon mitől lennének egységes civilizáció a Csendes-óceántól az Atlanti-óceánig terjedő, 1 milliárd 600 millió hívet számláló, több száz nyelvet beszélő, etnikailag, társadalmilag, kulturálisan eltérő iszlám hitű társadalmak, ahol a két fő iszlám ág, a szunnita és a síita, valamint kétszáz további szekta is gyilkos háborút folytat egymással? És valóban egy civilizációhoz tartozna a guatemalai és a Kecskemét melletti tanyán élő parasztasszony, pusztán azért, mert mindketten római katolikusok? Én úgy látom, hogy minden kultúra a saját válságával küzd, nehezen tud alkalmazkodni egy megváltozott világhoz, és a bizonytalanságát, az indulatait vetíti ki másokra.

– Miért értelmezte újra például a szerelem, a gyűlölet, a hit, a tisztálkodás, az evésivás fogalmait is?

– Nagyot fordult a világ, és – noha észre sem vesszük – ez a hétköznapjainkat is érinti. Miközben egyesek rettegnek az idegen kultúráktól, boldogan elmennek egy arab gíroszoshoz, beülnek egy indiai vagy japán étterembe, Kínában gyártott árucikkeket vásárolnak és világzenét hallgatnak. A tudomány, a világgazdaság, az internet, a divat behálózza a világot. Mindez észrevétlenül összeköt bennünket, rengeteget tanulunk egymástól. Kanada tízszer annyi szír menekültet fogadott be, mint a szomszédos Egyesült Államok, és jól működik a multikultúra. A hagyománytisztelő London polgárai pedig iszlámhitű főpolgármestert választottak. A Föld legnagyobb iszlám állama, a 250 milliós Indonézia demokratikus eszközökkel megfékezte a radikális irányzatokat. Bizonyított tény, hogy a legnyitottabb demokratikus társadalmak a legfejlettebbek, és ezek a legélhetőbb helyszínek a világban. Nem véletlen, hogy oda vágynak a bevándorlók is. Csak erről nálunk nem szólnak a híradások.

– Könyvében a különféle kultúrák és népek szokásai kapcsán megemlíti, hogy egy inka kislány keresztapja lett. Tartják még a kapcsolatot?

– Hogyne! Tíz év telt el azóta, Eliana most tizenhárom éves. Annak idején perui barátom, Javier vitt el az Andokban 4200 méteren fekvő kis indián faluba. Javier most is éppen Peruban van. Ha tehetem, küldök csomagot vagy pénzt a keresztlányoméknak, ők pedig fotókat küldenek a családról vagy a gyerekek rajzolnak nekem.

– Még egy riporternek is ritkán adatik meg, hogy szoros érzelmi közelségbe kerüljön a forgatás szereplőivel, mint ahogyan ön azzal az arab kisfiúval, akinek a körülmetélését végignézte. Nem is akarta leplezni a könnyeit?

– Miért lepleztem volna? Óriási szerencsémnek tartom, hogy ezeket a kultúrákat nem csak turistaként látogathattam meg. Riportútjaimra olyanok vittek magukkal, akiknek az életük máig szorosan kötődik szülőföldjükhöz, például Mongóliához, Indiához, Peruhoz vagy Marokkóhoz. A családjukkal laktam, követhettem a mindennapjaikat, megértettem kultúrájuk és hitviláguk logikáját. Aki eljut idáig, az nem lesz előítéletes.

– Ez ügyben volna mit bepótolnunk!

– Magyarországon azok a legelőítéletesebbek, akik csak az állami propagandából hallottak az idegen kultúrákról. A migránsok ellen tiltakozóknak fogalmuk sincs arról, kik ezek az emberek. Miközben, ha például a határőröket kérdezzük, akik közvetlen kapcsolatba kerültek velük, azt mondják, alig vannak konfliktusaik. Minden népcsoportban vannak szélsőséges, agresszív, elkeseredett emberek. Nálunk sem migráns volt, aki legutóbb fejbe lőtt egy rendőrt, nem volt az a körúti robbantó, nem ők dobnak benzinespalackot szerencsétlen roma emberek házára sem.

– Van olyan hely, ahol szívesen élne?

– Ahol tanultam vagy dolgoztam, sokszor felvetették, hogy maradjak kint. De én a Duna-parton szeretek sétálni. Azt gondolom, abban az országban kell élni, amelyikért az ember a legjobban aggódik. Számomra ez Magyarország.

– Kamaszként arról álmodozott, hogy Nobel-díjas író lesz.

– Ez ma már csak megmosolyogni való kamasz álom. Akkoriban is írónak készültem, csak közbejött néhány évtizednyi televíziózás. Amit persze nem bántam meg, sok örömet és elismerést szerzett számomra. Közben a díjra érdemes életmű elmaradt. Ki tudja, mit hoz a jövő, hiszen embernek lassan már öreg vagyok, de írónak még fiatal.