Mese a papíron létező erdőről

Erdőt keresünk Vállaj határában. Mi sem egyszerűbb ennél, gondolhatnánk, hiszen arrafelé pont erdőből van a legtöbb. Különösen a község nyírségi oldalán, ahol a homok az úr, amit nem nagyon kedvel a búza vagy a tengeri – az erdő viszont annál inkább. Főleg az akác, ami úgy nő errefelé, mint a dudva. De ez nem jelenti azt, hogy az értéke is a gazzal egyenlő. Nagy a becsülete, hiszen nem csak szívósabb, igénytelenebb, mint mondjuk az őshonos tölgy vagy kőris, de a fűtőértéke is kiváló. És sokkal gyorsabban is nő, mint amazok – már ha nem vágják ki idő előtt a husángokat.

Márpedig azt az erdőt, amit most Lázár Józseffel (képünkön balra), az egykori vállaji téesz tagjával keresünk, rég kivágták. Már 1992-ben, a szövetkezeti vagyon szétosztásakor is csupán pár sihederakác lengedezett a szélben – az öreg erdőkkel ellentétben talán pont azért kapták meg közös tulajdonba azok, akik távolabb ültek a tűztől. Tíz hektár és negyvennégy aranykorona a falutól vagy öt kilométerre, olyan helyen, ahol legfeljebb a vadak meg a határőrök járnak. Nem is vállaji, hanem bátorligeti föld az már, közvetlenül a magyar–román országhatár mellett, s többek között arról híres, hogy egyetlen fillér hasznot sem hajtott még a gazdáknak. Tulajdonképpen nem is létezik, mert csupán papíron erdő, ahonnan az eltelt majd’ húsz évben a még korábban itt-ott fellelhető fák is eltűntek.

Hogy ki vitte el? Nem tudja senki. De ahol erdő volt, ott erdőnek kell lenni! Művelésiág-változtatást ugyanis nem kért senki a hivataltól, az erdőtörvény pedig Vállajon is törvény. Az őszön meg is kapta a negyvennégy tulajdonos a kormányhivatal papírját, miszerint a 2015. október 15-i helyszíni bejárás során megállapíttatott, hogy a tulajdonosoknak erdőfelújítási kötelezettségük keletkezett, melynek 2017. május 31-ig kell eleget tenniük. Mégpedig tölgyet, kőrist kell a földbe dugni. Igaz, ha békén hagynák azt a tíz hektárt, pár év múlva megint ellepné az akác – csak hát az a baj, hogy az akác idegen faj, a tölgy, a kőris viszont őshonos.

– Tudják, mennyibe kerülne annak a tíz hektárnak a felújítása? – néz ránk sokat sejtetően Lázár József. – Majdnem ötmillió forintba.

Egy hektár négy-ötszázezer forint, és nem elég ám csak eldugni a csemetét! Gondozni is kell, különben elnyomja a dudva. De ki gondozná?

A tulajdonosok nagy része hetven-nyolcvan éves, más része meg az ország távoli pontjain él, legtöbbjükről azt se tudjuk, hogy hol. Ha fiatalabbak lennénk, talán a kapálás is szóba jöhetne, de azért a 0,2-0,3 hektárért, ami egy-egy embernek jut a közösből, ki gyalogolna le évente többször is öt kilométert oda, ötöt meg vissza? Senki. De a telepítést sem igen akarja vállalni senki, hiszen az kidobott pénz. Inkább lemondunk az állam javára, tegyen azzal a földdel azt, amit akar.

Igen ám, de nem olyan egyszerű lemondani még az oly aprócska területről sem, mint a vállajiaké. Ráadásul időközben bonyolódott is a helyzet, hiszen a magyar–román határra tervezett migránsfékező kerítés érinti a szóban forgó területet is. A magyar állam a nem létező erdő egy részére közérdekű használati jogot jegyeztetett be, s ezért kárpótlást is meghatározott:

Lázár Józsefet például 13 303 forint illeti. Legalább ennyivel is kevesebb a beültetésre váró terület – gondolhatják az érintettek, mert mint a megyei kormányhivatal erdészeti igazgatóságán megtudtuk: az állam biztosan nem fogadja el az ingyenes felajánlást, ellenben, ha elvégzi a kényszer-fatelepítést, a költségeket a tulajdonosokra hárítja. Ráadásul hektáronként még ötvenezer forint büntetést is kiszabhat. Azt tanácsolják, a tulajdonosok próbálják meg eladni a részüket. Hátha lesz, aki így is hajlandó erdőt telepíteni.