Barangoló - Kispatak, pedzi már!

Sárospatak, Sátoraljaújhely is magának követeli a státuszt, de alighanem Cigándnak van igaza. Bár hármójuk közül a legkisebb, de ellentétben Patakkal és Újhellyel, tényleg a Bodrogközben van.

A Rétközzel összevetve rögtön a sok fa tűnik fel, pláne a cigándi víztározó gátjáról, ami vagy ötven kilométeren át öleli az öblözetet.

A 2001-es nagy árvíz után épült, többek között ide vezetik majd le a folyó veszélyes árhullámait, de eddig még egyszer sem volt szükség a zsilipek felhúzására. A gazdák persze ezt cseppet sem bánják, a környezetükért aggódók viszont örülnének, ha időnként meg-megmerülne a tározó. A lecsapolások óta ugyanis itt is kiszáradt a vizes élőhelyek nagy része, bár talán még a Bodrogköz az a része az országnak, ahol nem kell száz kilométereket menni, hogy kisebb-nagyobb tavakra, holtágakra találjunk.

A vissi vagy a Sárospatak környéki holtágak mindmáig sok mindent őriznek a régi jó vízi világból, amikor majd’ minden falu a lápból élt.

Ám nehéz élet volt az! Egy 1822-ből származó főszolgabírói jelentés például azt írja, hogy „A Bodrogközön állóvizeket, nádasokat, használhatatlan mocsarakat annyit találni, hogy Nagy- és Kiscigánd, valamint Karád határában szántóföld csaknem semmi”. Egy 1782-es irat szerint pedig Karcsa „Szörnyű nádakkal, tókkal vagyon bézárva, s csak télben lehet kemény útja és félelem nélkül való”. A közeli Ricsének még nehezebb a helyzete: „Ez a helység minden bodrogközi helységet felül halad, amennyiben olyan szoros helyen egyik sincs és akármily nagy is legyen a szárazság, ide száraz út soha sincs, kivált szekéren…, hanem gyalogjárók egy fából való elnyújtott gerendákon járnak be kétfelől, de olyan mély vizek felett, hogy aki belé esne, annak mélysége annak magasságát megszégyenítené”.

A láp azonban kárpótlást nyújtott sok mindenért. Ahogy Ballassa Iván, a pataki múzeum egykori legendás igazgatója írta: a láp, a rét, a nádas, a mocsár jó barát volt, táplált, s ha éppen úgy hozta a szükség, elrejtett, védett. Szabályok, törvények persze akkor is voltak, nem lehetett csak úgy szabadon halászni, csíkászni, madarászni, nádat vágni, sulymot szedni, vagy netán nadályt gyűjteni.

Egy bizonyos részt minden körülmények között be kellett szolgáltatni az egyházi vagy világi elöljáróknak. De vállalták ezt is, mert a láp nem csupán jövedelemforrás volt, remek időtöltést is jelentett.

Egy-egy sikeres lékhalászatot például évekig emlegettek. A patakiak halűző története azonban kétszáz éve él. Délelőtti istentisztelet a helyi református templomban, a tegnapi nagy halászatban elfáradt férfiak leragadó szemekkel bóbiskolnak.

Felkiált ekkor bosszúsan a nagytiszteletű úr: Kispatakiak, pedzi már! Azonnal féltucatnyi halász ugrik fel, s néznek kábán, hol is vannak hát, hiszen itt se hal, se szák!?

A különös istentisztelet híre gyorsan el is terjedt, száz éven át bosszantották a sárospatakiak azzal, hogy „Pedzi már!”. Ma már azonban ezt hallván egyetlen pataki sem nyúl a bicskájáért.