Összpróbák a Vígben - Interjú Marton Lászlóval

– Nem esett nehezére kiköltözni az igazgatói szobájából?

– Jobban zavart, amikor be kellett oda költöznöm.

– Miért?

– Mert bár kétségtelenül inspiráló óriás elődök nyomdokába lépni, azért mégis nyomasztó örökség.

– Nagy elődök nyomdoka? Létezik ilyen, tényleg?

– Hogy a csudába ne! Elég nagy hólyag, akinek ez nem jut eszébe, amikor beül Ditrói Mór egykori igazgatói irodájába. Ahonnan később Jób Dániel, Várkonyi Zoltán, Horvai István is vezette a Vígszínházat.

– Aztán ön. Még Várkonyi szerződtette a Víghez 1968-ban.

– Egy heves zivatar is közrejátszott abban. Éppen zajlottak a rendezővizsgáink a főiskolán. Várkonyi jött le a tanári szobájából, hazafelé készült. Az eső közben rákezdett. Ő nem mert kimenni az épületből, hipochonderként folyvást rettegett, hogy megfázik, beteg lesz. Ezért aztán úgy döntött, inkább kivárja, míg alábbhagy a felhőszakadás, és addig beül a következő rendezővizsgára. Nem tudta, melyikünkét nézi majd. Pont az enyém volt. Másnap leszerződtetett. Idővel amolyan apa-fiú kapcsolat lett a miénk. Szoros kötelék volt köztünk – a szellemi és szakmai ragaszkodásomon túl. Nagyon szerettem őt. Bár soha nem tegeződtünk össze. Mindig magázódtunk.

– Kinézhette önt utódjának?

– Erről soha nem beszéltünk.

– Halála előtt Várkonyi mégis önt kérte meg: fejezze be, amit ő elkezdett, folytassa helyette a Pisti a vérzivatarban próbáit, vigye tovább a rendezését. Mintha átadta volna ezzel a stafétát önnek.

– Ez valahogy természetesen jött. Miként az is: Várkonyi halálakor, 1979-ben Horvai István vette át a színház irányítását.

– De természetes volt az is, hogy Horvait ön váltja majd?

– Horvai önszántából mondott le ’85-ben. Nem szeretett igazgatni. Ő maga kérte, vállaljam én a vezetést. De végig szimbiózisban gondolkodtunk. A színművészeti főiskolán párhuzamos színészosztályaink voltak, együtt is felvételiztettünk. Sokszor tartottunk közös órákat. Ha éjjel álmomból felriasztanának, és megkérdeznék, Eszenyi Enikő annak idején az én osztályomba járt-e, rávágnám: naná. Csak lassan és főként a tisztesség okán vallanám be, hogy valójában Horvai volt az osztályfőnöke, nem én. Pistával rengeteget sétáltunk a Víg környékén, és beszélgettünk. Karakán mondatai, pontos meglátásai sokszor segítettek színházvezetőként. Arra különösen büszke vagyok: legjelentősebb előadásait az én igazgatásom alatt rendezte.

– Horvairól mondja a könyvben: makacsul egyenes volt, ha valami nem tetszett neki, kertelés nélkül rögtön közölte a színészekkel, bárkivel. Várkonyi türelmesebb volt? Visszafogottabb?

– Másmilyen. Ő folyton száguldott valahova. De szédületesen ráérzett, milyen társadalmi kérdések foglalkoztatják az embereket, s ehhez milyen darabot és hangütést kell aktuálisan választani. A színészek korpuszát és személyiségét bámulatosan összehozta a fejében lévő könyvtárral. Tudtam: ha bemegy a társalgóba, a színészbüfébe, és ránéz a társulatra, máris elképzeli őket valamelyik darabban. Ez lényeges színházvezetői képesség. Várkonyi ugyanakkor őszintén, de megértően közelített a színészekhez.

– És ön?

– Engem inspirál, amikor a színész is készül a próbára: nemcsak bebiflázza a szöveget otthon, hanem neki is van egy megoldása a jelenetére. Ettől lehet izgalmas a próbafolyamat. Minden tanítványomat arra próbáltam nevelni, legyen önálló és kreatív. Az én „fegyverem” mindenesetre a meggyőzés.

– Tényleg őrzi a jegyzeteit a színészek főiskolai felvételijeiről?

– Tényleg.

– Ilyen precíz?

– Nem. Ennyire szeretnék tanulni a saját hibáimból.

– Hogy érti?

– Ez egy önnevelés. Azért teszem el a jegyzeteket, hogy időnként újraolvassam őket, és szembesüljek a tévedéseimmel.

– Sok ilyen tévedése volt?

– Volt. De a másik oldal meghatározóbb.

– Eszenyi Enikő színészfelvételijén ott ült?

– Hogyne.

– Mit írt akkor a cetlijére?

– A színésznövendékeknek három felvételi rostán kell túljutniuk. Bejött Enikő az elsőre, és belefogott a produkciójába. Pár percig hallgattam csak őt, majd megköszöntem, hogy ennyi nekem elég. Könnyes szemmel várta az eredményhirdetést. Biztosra vette: azért tartott csupán néhány pillanatig a felvételije, mert gyengén szerepelt. A cetlimre azonban azt írtam: „Eszenyi – megvan az első!” Vagyis, aki biztosan bekerül a főiskolára. Azt is megtanultam az évek alatt: ha valakit nagyon szeretnék az osztályunkban látni, akkor igyekszem meggyőzni a tanárkollégáimat, milyen képességekre figyeljenek.

– Visszaemlékezéseiből például kiderül: Börcsök Enikőben eleinte csupán ön látta meg a zsenialitást, és komolyan kellett győzködnie tanártársait, hogy vegyék föl őt a főiskolára.

– Szerencsém volt, hogy Börcsök hozzánk jelentkezett. A mi mesterségünkben fontos ugyan az ilyen felismerés, mégsem kell túlmisztifikálni. Négy évtizede tanítok színésznövendékeket, és a tehetségbe vetett hitemet még nem érte csalódás. Morális kudarc annál inkább ért.

– Elmondható?

– Akad olyan tanítványom, akiről azt gondoltam: nagy színész lesz. Lehetett is volna. De médiasztár lett inkább.

– Liptai Claudiára gondol?

– Nem ítélem el őt ezért, de mint mesterének, szívem joga azt mondani: sajnálom, hogy nem próbálta ki magát mélyebben a színészetben.

– Csak a megérzésen múlik a tehetség felfedezése?

– Nem. Rengeteg mindent kell mérlegelni. Még 1979-ben jött egy fiatalember felvételizni. Kötelező sorkatonai szolgálatát töltötte, mivel az előző évben bejutott a jogi egyetemre. Egyenruhában érkezett, tüskére nyírt hajjal. Nincs ennél előnytelenebb felvételi helyzet. Moccanni sem tudott a zubbonyban, és majdnem kopasz volt. Ugyan látszott az óriási érzelmi fegyverzete, a groteszk és lírai tehetsége is, ám fejben mégiscsak ki kellett őt bontanom a mundérból, és elképzelnem, mivé válhat ez a fiú a színházi világban öt vagy tíz, húsz év múlva.

– És mivé vált?

– Az egyik legizgalmasabb színészünkké. Rudolf Péter volt az egykori kiskatona.

– Mit gondol, meddig tart az osztályfőnöki felelőssége?

– Halálomig. Nem gyámkodok a tanítványaim fölött, ugyanakkor tudják, én itt vagyok nekik. Első osztályommal, ahova Rudolf Péter is járt, máig szoros a viszonyunk. Péterrel, ha tehetjük, minden héten kávézunk.

– Könyve – amelynek Orosz Ildikó újságíró a társszerzője – voltaképpen dupla családtörténet. A privát és a színházi családjáról szól. Utóbbi terebélyesebb, jócskán kibővült külföldi mesterekkel és társulatokkal is. A kötet egyik mondata talán arra is magyarázat, miért adta most közre szakmai és személyes történeteit. Azt írja: olyan közöny van az országban, hogy ha most jelenne meg Thomas Manntól A varázshegy, vagy bemutatnák Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusát, senkinek nem tűnne fel.

– Csakhogy a könyv épp azt üzeni: nem kell elfogadni ezt a közönyt. Rám óriási hatással volt Kodály, az elképesztő hite abban, hogyan kell ebben az országban műveltséget és kultúrát teremteni. Személye az én szüleim nemzedékének morális és szellemi biztonságot adott, iránytű volt. Akikről én beszélek a könyvben, azokban ugyanígy megvolt vagy megvan ez a hit.

– Önben is.

– Bennem is. De ilyen Hegedűs D. Géza barátom vagy Forgács Péter tanártársunk, akikkel ma már közösen visszük a színészosztályainkat. Gézával csodás tanítani. Jelenléte és példája sokat jelent a fiataloknak. Én pedig még szeretnék új darabokkal foglalkozni. A Pál utcai fiúkat sem rendeztem volna meg igazgatóként. Majdnem másfél éven át minden egyes nap a szövegkönyv fölött ültünk Radnóti Zsuzsával, örök alkotótársammal. Ez nem fér bele egy színházvezető időrendjébe. Az igazgatószerep ugyanis sokszor megfojtja az emberben a rendezőt.