Szálljunk le a Tajgetoszról!

– A tajgetoszozást brutális kritikai megfogalmazásnak tartom, amely politikai csata áldozatává teszi az érintett gyerekeket és szüleiket – mondta Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa. – A többség nem ismeri a közoktatási törvény május 31-i módosításának részleteit sem. A gyógypedagógusok kezdeményezték, két éven át egyeztettek róla, és felmenő rendszerben, 2030-cal bezárólag fogják bevezetni. Igaz, végül a módosításokat egy salátatörvénybe eldugva fogadták el, ami a rendszerváltozás óta gyakorlat, és eleve azt sugallja, hogy a törvényalkotónak valami titkolni való hátsó szándéka van.

Az egyik legfontosabb kifogás az volt, hogy a jogszabály módosítása 2018-tól megszünteti a mentesítés lehetőségét a diszlexia, a diszgráfia és a diszkalkulia esetében az osztályozás alól, ennek révén pedig megteremti az évismételtetés lehetőségét. Így pedig kizárják a felsőfokú tanulás, bizonyos foglalkozások elérésének lehetőségéből az ilyen tanulási részképességzavarokkal élőket. Kiderült, hogy ez nem igaz – a változás a „disz-eseket” nem érinti.

A bírálat másik ága azt kifogásolta, hogy a módosítás lehetővé teszi: ne csak gyógypedagógusok, hanem gyógypedagógiai szakképesítés nélküli pedagógusok is foglalkozhassanak enyhén értelmi fogyatékos, tanulásban akadályozott gyermekekkel. Kiderült: nem minden tárgyra vonatkozik a lehetőség, hanem csak a készségtárgyakra, az ének-zenére, a rajzra, a testnevelésre, illetve olyan kiegészítőkre, mint az informatika vagy az etika.

– Kétségtelen, a módosítás tudomásul veszi a reális helyzetet, hogy jelenleg nincs elég gyógypedagógus – magyarázta Müller István, a Speciális Szakiskolák Országos Egyesületének elnöke. – A gyógypedagógia nagyon széles spektrumot fog át, több irányba szakosodik. Nagy a hiány például a siket, a vak szakos gyógypedagógusból, illetve a mozgásfogyatékossággal foglalkozó szomatopedagógusból is. Ahány gyermek, annyi eset. Nem ritka, hogy több területet érint a fogyatékosság, ilyen esetben komplex megsegítésre, kiegészítő terápiákra van szükség.

A gyógypedagógiai oktatásban egy énektanár, akinek zeneterapeuta-képzettsége is van, sikeresebben taníthatja tárgyát, mint egy gyógypedagógus, aki kevesebb zenei ismerettel rendelkezik. Egy agyagozni tudó, keramikus rajztanár emlékezetesebb órákat tarthat, mint egy gyógypedagógus. Egy mozgásterapeuta speciális módszertani tudásával eredményesebb lehet, mint egy gyógypedagógus vagy akár egy testnevelő tanár. Legtöbbször nem főállású szaktanárokról van szó, hanem óraadókról. A többségi iskolákban ugyanilyen tanárhiány van, például kémia, fizika, matematika szakos pedagógusokból.

A gyógypedagógusok esetében az oktatási kormányzat kilátásba helyezte, hogy támogatni fogják azokat a pedagógusokat, akik másoddiplomaként szereznének gyógypedagógus-képesítést.

Mind Müller István, mind Aáry-Tamás Lajos hangsúlyozta: a híradásokban két különböző kategóriába tartozó, eltérő képességű gyermekcsoport keveredik. Az enyhébbet úgy hívják: beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézséggel küzdő (BTMN) gyermekek.

Ez ideiglenes állapot, amit számos ok idézhet elő; ilyen lehet a szülő állásvesztése, halála, válás, ha a gyermek családon belüli bántalmazás áldozata vagy tanúja. Ilyenkor zavar támadhat a tanulási folyamatokban, problémás lehet a magatartásuk az érintett fiataloknak. Fokozottan figyelni kell rájuk – speciálisan képzett fejlesztő pedagógusok foglalkoznak velük. Az ő problémáik sok esetben megoldódhatnak.

A másik kategória a sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekeké, ahol valamilyen fogyatékosság áll a háttérben. A gyermek vak, gyengén látó, siket, nagyot halló, mozgásában korlátozott, értelmében enyhébben vagy súlyosabb fokban sérült. Ide tartoznak a diszlexiával, diszkalkuliával, diszgráfiával élők. Ez egy állapot, amely fejleszthető, de nem gyógyítható, oktatásukban speciális módszereket, terápiákat kell alkalmazni, amelyek idomulnak a képességeikhez.

Az SNI-s gyermekek egy része többségi osztályba jár, ha az illetékes szakértői és rehabilitációs bizottság úgy ítéli meg, hogy képes a diák az együttnevelésre. Ha nem, akkor ha van az adott településen eltérő tantervű osztály, oda, ha nincs, akkor közeli településen működő speciális intézményekbe irányítják őket. Ezekben az óvodától az általános iskolán át a szakképzésig működik oktatás, nevelés, gyógypedagógusok tanítanak.

Magyarországon mintegy 80 ilyen speciális tantervű iskola működik. Müller István szerint a speciális szakiskolák célja, hogy szakképesítést és önálló megélhetést biztosító végzettséget adjanak a fogyatékkal élő fiatalok kezébe. Legjobb a teljes értékű szakképesítés – de a kevésbé ügyes diákok részszakképzést is szerezhetnek. Lehetnek például konyhai kisegítők, textiltermék-összeállítók, asztalosipari szerelők, parkgondozók.

Emellett gyakorlatuk során szocializálódnak a munka világában, hasznos tapasztalatokat szereznek, ami beilleszkedésüket, önálló életvitelüket is segíti.

Beszélgettünk néhány, már nagykorú tanulóval, akik a bajai Veneratio Kft.-nél valódi építkezéseken, mestervizsgás oktatóktól tanulják a kőművesszakmát. A cég tulajdonosa, Markó Gábor korábban műszaki szakoktató volt. A beszélgetések alatt úgy éreztem: egyáltalán nem szükségszerű, hogy ezek a gyerekek ennyire lemaradtak a kortársaiktól. Borbás Gábor megerősített ebben.

– Sokféle környezetből kerülnek ide gyerekek, de jellemzően inkább szegény családokból. Előfordul, hogy már a szülőszobában eldől egy gyermek sorsa, ha például a nyaka köré tekeredik a köldökzsinór, oxigénhiány keletkezik az agyában. De a többség sorsa azon múlik, hogy csecsemőkortól kezdve megfelelő-e a táplálkozása, megkapja-e azt vitaminokban, simogatásban és együtt töltött időben, ami a szellemi és a testi fejlődéséhez szükséges. Szívem szerint gyermekvállalás előtt mindenkit elküldenék tanfolyamra, hogy mit jelent egy gyermeket fölnevelni.

A finom motorikus mozgásoktól és a rendszeres mondókázástól fejlődik az agy – és amit pici gyermekkorban elmulasztottak, azt teljes értékűen pótolni semmiféle fejlesztés nem tudja többé.

A látottak arról győztek meg, hogy inkább ezzel, a szegénységárnyékban lévő világgal kellene foglalkozni – miközben a közbeszédben arról folyik a vita, föl kell-e menteni ezeket a gyerekeket az osztályzás alól.

– Én azt tartom a legfontosabbnak – mondta Müller István –, hogy biztosítsuk a feltételeket minden gyermek optimális, önmagához képest a lehető legeredményesebb fejlődéséhez.

Sok egykori tanítványunk van, akik megtalálták helyüket az életben. Jól érzik magukat, munkájuknak van eredménye, boldogok, kiegyensúlyozottak. Egyedül ez a fontos.