Sáskák a jég hátán

– Menjenek csak, én fél egyig a piacon maradok. Utána találkozunk, jobb otthon beszélgetni! Majd megyek busszal – mondja Juliska néni, miközben valaki éppen a friss kapor ára felől érdeklődik. Cseresznyepaprika, lila hagyma, őszibarack, pár fürt szőlő, fokhagyma, fehér- és sárgarépa, kis kupacokban sorakoznak a faasztalon, mellettük csokorba kötött őszirózsák – Juliska néni a reggeli busszal, fél hétkor érkezett a nagykanizsai piacra, itt kínálja a portékáit. Rutinból nincs hiány, 72 éve jár piacozni. A zsigereiben van a kert, a kereskedelem, ami nem csoda, hiszen ő is sáska. Nagy a sürgés-forgás az 50 ezer lelkes város piacán, friss áruk mindenfelé, a gombától a fügéig minden kapható. Polai Marika már csak vásárolni jár ide, de gyerekként megtapasztalta, mit jelent a földből élni.

– Soha nem felejtem el, amikor anyám bejött értem az iskolába, és azt mondta a tanítónak, hogy engedjen haza, mert meg kell kapálni a hagymát. Nagyon szégyelltem. Nyolcéves koromban befogtak dolgozni, nyaranta már reggel négykor kint voltam a piacon, hogy foglaljak egy helyet anyámnak. Ő még ellátta az állatokat, a ház körüli teendőket, utána pakolt föl mindent a bicikli csomagtartójára, és indult, hogy minél több mindent eladjon. Vitte a hagymát, krumplit, sütőtököt, tojást, túrót, hordós káposztát, mindig azt, ami volt. Hóban, esőben, forróságban. A hatvanas években apám havi 400-500 forintot keresett a téeszben, abból nem lehetett megélni, tulajdonképpen az asszonyok tartották el a családokat. A házunkhoz ötezer négyzetméteres telek tartozott, és azonkívül is voltak földjeink. Nehéz kenyér volt, de anyám szerette csinálni. Nyolcvanévesen még piacozott, de 89 éves koráig, amíg meg nem halt, ő művelte a kertet is. Mi csak besegítettünk.

Férjével, Péterrel a szülői ház telkére építkeztek, a hatalmas területen bőven elfértek. A telek felét eladták, így is maradt 2500 négyzetméterük. Megnézzük a „birtokot”, a hagymának vagy a káposztának már nyoma sincs. Pár tő paradicsom és paprika terem a kertben, de leginkább gyümölcsfák, ízes almák, barackok és szőlő az unokáknak. A férfi a távolba mutat: körülbelül a fenyőfákig tart a telek, odáig sokszor el sem szoktak menni.

– A szomszédunkban lakott egy tanár, anyám csak azt látta, hogy délutánonként otthon van. Azt mondta, tanuljak, és legyek én is tanár – meséli Marika. – Magyar–orosz szakon végeztem, először főiskolán, aztán egyetemen. Nem tudnám azt a kemény életet élni, amilyet a szüleim és sokan ma is.

De a férje már „oltott sáska”. Vagyis olyan gyüttment, aki jobban be van oltva a föld szeretetével, mint aki itt született.

– Azért jó lenne megtermeszteni legalább annyi zöldséget, amennyit a család megeszik. De te alig mész ki a kertbe – dohog Péter.

Igaz, nem megy, ismeri be az asszony, de annak mindig örül, ha a saját zöldségeiket és gyümölcseiket eszik. Földjük lenne többet termelni, és nemcsak a ház végében, hanem a település határában is. A rendszerváltozás után visszakapták, amit a téesz elvett, igaz, nem ugyanazt a földet. Ebből tíz holdat most is a téesz használ, de már bérleti díjat fizetnek érte. A maradék kétholdnyi területtel csak a gond van. Eladni nem lehet, mert négy villanyvezeték húzódik fölötte, a kutyának sem kell.

Pedig igencsak jó minőségű földek vannak errefelé, ezért is lett a mezőgazdaság egyik fellegvára Kiskanizsa.

Így nevezik ezt az alig 8 ezer lakosú városrészt, ami nem más, mint városba oltott falu. Kis- és Nagykanizsát nem csak a nevükkel különböztetik meg egymástól, a Principális-csatorna fizikailag is elválasztja a két területet, ezzel is jelezve: hiába alkotnak közigazgatásilag egy egységet, a valóságban két külön világ.

A város története a középkorig nyúlik vissza, de a törökök kiűzése jelentette az igazi fordulópontot. A terület gyorsan benépesült: az itt maradt törökökkel, rácokkal, horvátokkal, vendekkel, szerbekkel és más betelepítettekkel. A vegyes etnikumú lakosságból jött létre egy jég hátán is megélő, szorgalmas és komoly mezőgazdasági tudással rendelkező népcsoport, amely nyelvében és szokásaiban is egységes katolikus közösséggé vált.

– A családok túlnyomó része földműveléssel, kertészkedéssel, piacra termeléssel és árusítással foglalkozott. Portékáikat Nagykanizsára lovas kocsival vitték, vagy az asszonyok a fejükön egyensúlyozva, piacos vékában. A vonatnak köszönhetően a távoli városokba is eljutottak, az egész Dunántúlt „bekebelezték”. A háború után már busszal is, majd később autóval szállították terményeiket – meséli Horváth Jánosné, a helytörténettel foglalkozó nyugdíjas pedagógus. – Valószínűleg ennek a kirajzásnak köszönhetik a sáska gúnynevet, gyakran mondták rájuk, hogy ellepték a piacokat, mint a sáskák, s mivel a szomszédos falvak határaiban is szereztek földeket, az is sokszor elhangzott, hogy elvesznek előlünk mindent, mint a sáskák.

A kezdetben gúnyolódásnak szánt jelzőt a kiskanizsaiak később büszkén felvállalták, mert a rendkívüli szorgalommal, az önfegyelemmel és a szívóssággal párosították. Ez mára odáig jutott, hogy még a futballcsapatot is Kiskanizsai Sáskák SE-re keresztelték.

Kiskanizsán nemcsak a kertek, de a porták is rendezettek, a ház előtti járdákat virágok szegélyezik, de ha csak fűvel ültették be, az is gondozott. Sétálunk Millei Lászlónéhoz, Juliska már megérkezett a piacról. Egy 85 éves asszonyhoz az ember egy pici, takaros otthont képzel el, ehelyett nagy, polgári ház fogad bennünket.

Mint kiderül, két éve vakolták újra, Juliska néni megunta az egyhangú szürke színt, inkább sárgára festette.

– Jöjjenek csak – invitál beljebb a patikatisztaságú, igényesen berendezett házba. – Jó napom volt, majdnem mindent eladtam. A családunkban mindenki a földből élt. A hetedik osztályt fejeztem be, amikor apám meghalt, anyám pedig hamarosan lebetegedett. Ott volt a két és fél éves húgom meg a 87 éves nagyapám, nekem kellett átvenni az irányítást. Négy holdunk volt, valakit mindig megkértem, hogy vezesse a lovat, én meg toltam az ekét. Mindent nekem kellett csinálnom, a földeken, a kertben és a ház körül is, a piacra is én jártam hajnalonként.

Huszonkét évesen férjhez ment, de azután sem lett könnyebb az élete. A férje megbetegedett, 30 évig kellett ápolnia, miközben három fiút nevelt és keményen dolgozott.

– Most már csak egy 150 négyszögöles telkem van, abban termesztek ezt-azt. Esténként összepakolom két táskába, amit másnap viszek a piacra, de ha túl sok mindent akarok vinni, a fiam eljön érte este, és másnap reggel odahozza nekem. Mindennap ötkor kelek, szedelőzködök, aztán kisétálok a buszhoz – mondja Juliska néni, s látszik rajta, hogy számára a kert olyan, mint másnak a levegő. – Munka nélkül nem tudnék élni. Ahogy kitavaszodik, kint vagyok a kertben, nyáron meg este 9 óra előtt be sem megyek a házba.

A szekrényből elővesz egy textilekből, vastagon összevarrt karikát.

– Nézze, itt egy tekercs! Ezt raktuk a fejünkre, majd arra a vékát, ami tele volt zöldséggel meg gyümölccsel. Így mentünk a piacra. Akár hiszi, akár nem, soha senkinek nem esett le a fejéről – s az idős asszony máris a fejére kapja a kosarat, úgy sétálgat a háza mögötti kertjében. Még két évvel ezelőtt is benevezett az „Év konyhakertje” versenybe, azt mondja, azóta nem, mert ahhoz sokkal szebbnek kellene lennie a kertjének, de már nem tud annyit dolgozni. Pedig az ágyásokat mintha vonalzóval húzták volna meg, gyomnak nyoma sincs, a káposzta, a hagyma, a zöldbab meg a számtalan zöldség között gyönyörűen virítanak a színes virágok. Még egy takaros kis üvegház is van, méretes paprikák nőnek benne.

– Kétszer is vetettem zöldbabot. A sáskák mindent kihoznak a földből, amit csak lehet. Mindig büszkék voltunk, ha ezt mondták ránk, soha nem sértődtünk meg. Emlékszem, anyám mindig azt mondta, „pógárok” vagyunk. De nemcsak mi, hanem minden kiskanizsai ezt tartotta magáról.

Juliska néninek a föld az élete, de nem tagadja, hogy a nyugdíja mellé jól jön az a kis pluszpénz. Igaz, szerinte az utóbbi években már nem olyan jó a piac, sok az árus és kevés a vevő, az emberek inkább a boltokban vásárolnak. Azok a fiatalabbak, akik a kertből élnek, a megélhetésért csinálják.

Így van ezzel Miskó Jánosné Julianna és a férje is. Ezer négyszögöles területen termesztenek zöldségeket, virágokat és palántákat, ez utóbbi a legjövedelmezőbb. A szabad földek mellett kilenc fóliasátor van dugig terménnyel, minden a piacra kerül.

– Édesanyám foglalkozott kertészkedéssel, és mint a legtöbb gyereknek, a játék helyett nekem is kapálni meg gyomlálni kellett. Elhatároztam, hogy ezt biztosan nem fogom csinálni. Kereskedelmi szakmunkásképzőbe mentem, és a Kanizsa Áruház divatosztályán dolgoztam eladóként. Imádtam a munkámat, de amikor eladták az üzletet, váltanom kellett. Kertészkedtünk már korábban is, de nem ekkora területen – mondja a 60 éves asszony, akit éppen gyomlálás közben zavartunk meg.

A ház mögötti telek óriási, a zöldségek és a palánták szabályos rendjét csak a melegházak törik meg.

A múlt héten ültettek el tízezer tő árvácskát, a mellette lévő ágyásban hatalmas káposztafejek, hagyma, zöldbab, az ember szeme képtelen befogni a hatalmas telket. Julianna már készülődik az őszi brokkolira és karfiolra, a földek egy pillanatra sem pihennek.

– A sáskákra mindig is jellemző volt, hogy legalább kettő, de sokszor három növényt ültetnek egy adott területre egy év alatt. Nálunk az árvácskák előtt krumpli és hagyma került a földbe, de egy másik ágyásban a tavaszi retek után jött a paradicsompalánta, majd a sóska. Januártól decemberig használjuk a földet, de majd' három mázsa káposztát savanyítok, azt is viszem a piacra – mesél rendületlenül, és megnézzük az egyik fóliasátorban a magasra nőtt krizantémokat,
 
Mindenszentekre kell tökéletesnek lenniük, ahogyan az árvácskának is. Óhatatlanul fölmerül a kérdés, honnan szerez valaki ennyi tudást a földhöz.

– Mindig lejegyzeteltem, amit édesanyám mondott, például, hogy az őszi salátamagot szeptember 15-ig el kell vetni. De az interneten is olvasgatok, ha kell. Meg ugye, a tapasztalat. Az a legjobb tanulópénz.

Julianna vasárnap kivételével minden reggel fél hatkor már a piacon van, és sokszor éjjel áll neki süteményt sütni vagy tésztát gyúrni, mert a boltit nem eszi meg a család. Pihenés nincs, az idén talán két délután dőlt le ebéd után egy negyedórára.

– Havonta egy átlagfizetésnyi pénz jön össze, hiszen rengeteg a kiadás is. Kétszázezer forint? Ne vicceljen, annál kevesebb. A gyerekek elköltöztek, élik a maguk életét, ez így természetes. Tervezzük, hogy kisebb területen kellene kertészkedni, túl nagy ez kettőnknek. Hiába nem akartam ezt csinálni, mégiscsak sáskavér csordogál az ereimben.



BICZÓ HENRIETT
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI