Sárból nem lehet várat építeni!

Először is vegyük a tárgyilagos tényeket. A Magyar Labdarúgó-szövetség egyöntetűen úgy döntött, hogy két és fél év után útilaput köt Bernd Storck szövetségi kapitány (képünkön) és sportigazgató talpára. Az a német ember távozik a magyar futballból, aki – Dárdai Pál alapozására építve – kisebb csodát téve, a norvégok elleni pótselejtezőt teljesítve kivezette válogatottunkat az Európa-bajnokságra, ahol csoportgyőztesként jutottunk tovább. Aztán nagyobb varázslat már nem következett: a jövő évi világbajnokságról lemaradtunk.

Voltak botlásai is, hiszen kikaptunk Andorrától, ami csúfos kudarc, s legutóbb a Feröer-szigeteki válogatottat is csak kínkeservesen birkóztuk le soványka 1-0-ra. Egyszóval Bernd Storcknak mennie kellett: úgy járt, mint nagy elődei – hogy mást ne mondjak, Jenei Imre, Verebes József, Puskás Ferenc, Lothar Matthäus, Egervári Sándor, akik azért „szagoltak” valamit a sportághoz…

Nem akarom az MLSZ döntését sem bírálni, sem a bölcsességét az egekig magasztalni, mindössze azt szeretném elmondani, hogy a szakvezető szerepe nálunk mintha túl lenne misztifikálva. Holott sárból nem lehet várat építeni! A koromba beleférne, hogy ott ülhettem volna az Aranycsapat kispadján – és esküszöm, Puskásék azt a Svájcot reteszestől velem is megverték volna, amelytől legutóbb egy ötöst kaptunk.

Néztem a legutóbbi NB I-es fordulót, és Andorrában éreztem magam – már ami a színvonalat illeti. Hány csapat játszik az NB I-ben? Mennyi szakember dolgozik a szövetségi kapitány keze alá a munkás hétköznapokon? Hánytól kérdezték már meg, hogy ugyan mondja már, a játékosa miért rúgja rendre az ötösről fölé-mellé a labdát válogatott mezben?

Nemrég José Mourinho angol topcsapata, a Manchester United kikapott az újonc Huddersfield Towntól, pedig azok a „nyuszik” úgy mentek ki a pályára, hogy „Jézusom, itt a Mourinho!”. Az edző személye ezúttal sem okozott káprázatot, a vereség után a portugál mester azt nyilatkozta: „Az ellenfél agresszívebben, motiváltabban és áldozatkészebben játszott. Megérdemelte a győzelmet.”

Válogatottunk november 9-én Luxemburgban, öt nappal később a Groupama Arénában Costa Rica ellen játszik barátságos mérkőzést. A kispadon Szélesi Zoltán ül majd, aki ezzel (az U17-es csapaté mellett) két szövetségi kapitányi állást és fellépést egyformán bejegyezhet. Hogy ez utóbbiból netán többet is, az hamarosan eldől.

Sok jelölt neve röpköd a levegőben, többek között a spanyol Joan Carrillóé (a Videotonnal 2015-ben bajnoki címet nyert), az olasz Marco Rossié (a Honvédot 2013-ban és 2017-ben bronz-, illetve aranyéremhez segítette), akit most Dunaszerdahelyről kellene „visszalopni”, és – Atyaég! – a honfitársáé, az élő legenda Giovanni Trapattonié! Aztán persze lehetnek más magyarok is: Fehér Csaba, Lőw Zsolt, s talán még Dárdai Pál sem mondta ki a legutolsó szót, habár eddig a berlini Hertha mellett nyilatkozott.

Nos, a szövetségi kapitány is csak egy ember, márpedig a magyar futballnak olyan baja van, amin talán a nemzetközi konzílium sem segít. Sándor Csikar mesélte egyik beszélgetésünk során, hogy amikor az anyja Móravárosból beküldte Szeged belvárosába, ő egész úton – mezítláb – egy cipőbokszos dobozt rugdalt. Na, ilyen gyerekeket sehol sem látok mostanában…