Beni története

„A Szabad Föld előfizetői vagyunk több évtizede. Bár a fővárosban éltünk, de Édesanyámmal a Mátrában telepedtünk le. A természet, az állatok és az élőlények szeretete itt tartott bennünket.
Sok támadás is ért/ér bennünket az állatok miatt. Vannak kutyáink, befogadottak, illetve már itt születettek is. Jelenleg kis Maxi kutyám szomorít el, daganatos, 9 éves. Nagyon nagy szeretet van benne, a gondolatunkat is olvassa, intelligens, okos kis keverék. Az állatok védelmében sokat tettünk, és ez vezérel minket továbbra is. Szoktam a vaddisznóknak ennivalót vinni az erdőbe, és örömöt okoz az is, hogy az erdőben ültettem gyümölcsfákat; a diófán tavaly már termés is volt. Ezeket locsolom is a szárazság idején. Biztos sokan azt mondanák, hogy őrültség, de én szívesen teszem. Az viszont szomorúvá tesz, hogy tehetetlenül nézem a Mátrát, hogyan teszik tönkre, rengeteg fát kivágnak, ami ellen végképp tehetetlenek vagyunk. Ha érdemesnek tart, szívesen írnék vidám, de szomorú történeteket is.”

*

Eddig a levél, amire ugyan mi mást válaszolhatott volna a Kutyapostás, mint, hogy írjon: örömmel várom/várjuk sorait. Meg is érkezett az első történet. Íme:

*

„A Mátrában nyaraltunk a kislányommal, aki még kisiskolás volt, szerette az erdőt és a kutyákat. Beni nevű kutyánkat is elvittük magunkkal. (Ő 15 évet élt velünk, sajnos már két éve nincs közöttünk.) Beni a megszokott nyugalmával bandukolt. Egyszer csak muflonok tűntek fel, és rohantak el mellettünk, be az erdőbe.
Beniben feléledhetett valami réges rég elfeledett ösztön – apró termetű keverék volt, talán valamelyik foxiős üzenhetett neki a múltból –, s utánuk iramodott. Semmit nem tehettünk, hívtuk, csalogattuk, de már az ugatása is csak messziről hallatszott. Akkor már öregedett, vadkutyának sem nevezhetném, vagyis a vadakra nem jelentett semmiféle veszélyt, a muflonok is nevethettek rajta, miközben simán lehagyták.
Keresni kezdtük, az autóval feljebb mentünk pár kilométerre, ahol hallottuk az ugatását, de lehetetlen volt elérni. Csalódottan haza kellett jönnünk a sötét beálltával. Másnap megint csak kerestük, de sikertelenül.
Bár láttuk, de nem jött hozzánk. Izgalommal telt a 3. nap, amikor kedvenc ételével felszerelkezve próbáltuk becserkészni, tudva, hogy nagyjából hol mozog. Szerencsénk volt, mert valóban megpillantottuk. Akkorra már elszállt a harciassága, nagyon félt, és ugyan nem azonnal, de odajött, és végül szerencsésen hazakerült.
Többé nem vittük magunkkal az erdőbe, igaz, valószínűleg ő sem vágyott újabb vadászkalandra…”

Köszönet a levélért:
Szücs Gábor