Évforduló – Mikor nyugszik a lélek?

Dacára a rossz időnek és a rengeteg esőnek, autóbuszok és személyautók tömkelege érkezett, feketébe öltözött emberek sokasága szállt le róluk. Legtöbbjük kezében nemzetiszínű szalaggal övezett koszorú, virág volt, s némán, kis csoportokba rendeződve indultak meg a tér belseje felé, ahol impozáns emlékmű magasodik immár negyedszázada. De ez a megemlékezés egy kicsit más volt, mint a korábbiak: a csonka-beregi és az Ungvidéki áldozatok emléktáblájának avatásán kívül a megjelentek fejet hajtottak a sztálini terror áldozataivá vált magyar parlamenti képviselők és felsőházi tagok emlékjelénél is.

Verőcéről érkezett Suskó Margit, a Magyar Televízió nyugdíjas munkatársa, aki a Rakamazról elvitt bátyját, az akkor 16 éves Suskó Ferencet gyászolja. Mint hosszas kutatás után kiderítette, a szinte még gyermekként elhurcolt fiú négy évig bírta a donbászi bányákban a kíméletlen bánásmódot és munkatempót.

– Nem tudjuk, hol nyugszik, csak azt, hogy tífusz vitte el – mondta Suskó Margit, aki két gyertyát gyújtott annál a márványtáblánál, amelyen az ismeretlen helyen nyugvó magyarokra és németekre emlékeznek.

Nem volt egyedül Suskó Ferenc, vele együtt több tízezer férfit és nőt hurcoltak el a Kárpátalját elfoglaló 4. ukrán front katonai tanácsa által kiadott hírhedt, 0036. számú határozata alapján. Az 1944. november 12-én hozott parancs szerint „a terület számtalan településén katonaköteles magyar és német személyek élnek, akiket csakúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni és hadifogolytáborba kell küldeni... 18 évestől 50 éves korig jelentkezni tartoznak a magyar és német nemzetiségű hadköteles egyének… A jelentkezés napja november hó 16-a. Mindazok, akik a jelentkezésnek nem tesznek eleget... haditörvényszék elé kerülnek”.

És a férfiak jelentkeztek. Pár héttel később a nők is, akik főleg a svábok lakta magyarországi falvakból kerültek ki. A pontos szám talán sohasem fog kiderülni, a kutatók 30-40 ezer főre teszik csak azokat, akik a Felső-Tisza vidékéről származtak. De jórészt máig rejtély, miért kellett elhurcolni például a mai Szlovákia területén fekvő Ung-vidéki, Nagykapos környéki magyar férfiakat.

Dupka György kultúrpolitikus, a szolyvai emlékbizottság titkára számtalan tanulmányban foglalkozott a témával, legutóbbi írásaiban érdekes megvilágításba helyezte a kérdéskört.

– A vörös hadsereg bevonultával a helyi kommunisták is aktivizálódtak – mondta el érdeklődésünkre az ungvári kutató, aki az Aranyosapátiban élő Nick Ferencnek, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány vezetőjének segítségével összeállította és pontosította a csonka-beregi falvak elhurcoltjainak névsorát. – Azt szerették volna, ha Kárpátalja önálló köztársasági státust kap, s azt szorgalmazták, hogy annak határai Poprádtól egészen Debrecenig, vagy ahogy ők mondták, Dobrocsinig tartson. Ez szerencsére nem valósult meg, de az Ung-vidék férfijainak meg kellett szenvedniük a hódítók mohóságát.

Mint a beregiek, ők is a szolyvai gyűjtőtáborba kerültek, ami egy régi, lepusztított, ajtajaitól, ablakaitól megfosztott kaszárnyából meg téglagyári épületekből állt. A háromnapi élelem hamar elfogyott, a látogatóba érkezett hozzátartozók pedig nem adhatták át a magukkal hozott elemózsiát, meleg ruhát az éhezőknek.

A táborban nagyon hamar fertőző betegségek törtek ki, naponta foglyok százai haltak meg. A régi temető mellett földelték el őket, máig nem tudni, hány száz, hány ezer holttestet rejt ott a föld. És nem is fogjuk megtudni sosem, mert az ideiglenes temetőt a tábor bezárása után legyalulták, és két benzinkutat építettek a csontok fölé.

Az élőket a Szovjetunió különböző munkatáboraiban szórták szét, a legtöbben a donbászi iparvidékre érkeztek. A szolyvai ünnepség legidősebb résztvevője, az Alsózsolcáról érkezett, 93 éves Plósz Mihály is Donbász környékén kötött ki. Szinte végig bányában dolgoztatták, nővéreivel együtt csak 1948 októberében szabadult.

– Nagyon nehéz munkánk volt – elevenítette fel a régi történetet az emlékpark aprócska kápolnájában. – A nyolcvan centi magas szénrétegbe kellett lyukat vájnunk és fejteni a szenet. De mi legalább túléltük. Nem úgy, mint azok a szerencsétlenek, akik jeltelen sírokban nyugodnak, akiket hiába vártak évtizedeken át az otthoniak.

Mostantól Szolyván minden felső-Tisza-vidéki áldozat emlékére gyertyát lehet gyújtani. Hetvenhárom évet kellett erre várni.