Révészfalu

A falunak arra nem volt tehetsége, hogy állandó, fizetett révészt alkalmazzon, így aztán beosztották a férfiakat, mindennap más vitte az utasokat át a Tiszán. A faluban úgy nem nőhetett férfivá senki, hogy ki ne tanulta volna a mesterséget. És mikor a XVIII. század végén a vezetéknév is divatba jött Magyarországon, legtöbben a foglalatosságukra utaló Révész nevet kapták.

Pár hete pedig szobrot is kaptak a mostani révhez vezető út mentén. Ott áll a szikár férfi az iskolával és községházával szemben kialakított szép kis parkban, s hajtja a ladikot nyugatnak, Zemplénagárd felé – mint tették azt évszázadokon át az ősök. A Duna-kanyarban élő Boros Miklós János–Piti Zsuzsa szobrász-festő házaspár tervezte, ami azért is örvendetes, mert a pár férfi tagja ide való.

Az emlékmű mellé éppen akkor ér egy szlovák rendszámú autó, négy férfi száll ki belőle, egyikük fényképezni kezdi a jelképes ladikot irányító révészt meg a csónak aljában kuporgó asszonyt. Amióta megépítették a folyó másik oldalán lévő Zemplénagárd és a szomszédos, de már Szlovákiához tartozó Nagytárkány között a kövesutat, arról a vidékről is sokan jönnek át a kompon Szabolcsba. Általában Kisvárda a cél. A bodrogközi magyarok jobban bíznak a magyar orvosokban, aki csak teheti, a kisvárdai szemészeket, fogorvosokat keresi.

A négy (mint kiderül, tárkányi) férfi is Kisvárdára igyekszik, futballmeccsre. Most, hogy a szabolcsi csapat az NB I-et ostromolja, minden meccsüket ezrek nézik, köztük a szlovákiai magyarok. Valamikor Tuzséron is remek futballcsapat működött; volt olyan kupaszezon, amikor a híres Tuzséri Erdért végigverte a fél magyar mezőnyt, s csak a válogatott futballistákkal felálló Budapest Honvéd tudta nagy keservesen megállítani őket. Abban az időszakban egyszerre hat-hét Révész is játszott náluk, ma viszont alig találni köztük ilyen nevűt. Nem igazán szeretik ma már a focit Tuzséron sem a fiatalok, nekik is mindenük a számítógép. Ezért telepítettek a révészek emlékparkjába is wifipontot, ami lehetővé teszi a szabadban történő internetezést.

A falu északi végén, ahol a gát furcsa kanyart ír, s bejön egészen a faluba, egy eleven kis puli egy vadgalambot ugat kitartóan. Gazdája, Révész B. Sámuel nevetve meséli, hogy Bogáncs valósággal bolondja a madaraknak. Itt az ártérben pedig rengeteg a bokor, a galamb, veréb, szajkó, varjú.

Csak a Tisza nincs sehol, mert az 1880-as években itt is elterelték. Pontosabban kiegyenesítették, levágtak róla egy hatalmas kanyart, így aztán a mai Tisza innen vagy másfél kilométerre ballag. De a sok vízmosás, ér közül sok ma is megvan.

– Az én fiatal koromban ez a vég volt a falu lelke, itt volt a posta, az egészségház, a templom, a kastély – magyarázza Révész B. Sámuel, akinek az édesanyja is Révész volt, majd áttér arra, hogy a B. mit jelent a nevében: az egyik Bodnár nevű dédapja nevét őrzi. Azt nem tudni, hogy az öreg Bodnár igazából bodnár is volt-e. De nem valószínű, mert sokáig nem kellett ide hordó.

A szabályozásig a Tisza árja volt az úr itt, a vizet pedig nem szereti a szőlő. De a gabona sem, így aztán a tuzsériak inkább az állattartást űzték. Híres disznókondáik voltak, a régi lelkészi díjlevelek szerint az egyházadót is sódarral fizették.

A Lónyayak már nem tartottak erre igényt. Az állami kézben lévő, pár éve felújított, de azóta is üresen, zárva tartott kastélyuk a régi időkről álmodik. Talán az építtetőről, Lónyay János óbesterről, Mária Terézia testőr ezredeséről meg a nyilasok által kivégzett fenegyerekről, herceg Odescalchi Miklósról, s talán arról a sok első világháborús bakáról, akikről a kastély utolsó lakója, gróf Lónyay Pálma ír gyönyörűen naplójában. „Vittük a sok virágot a katonavonatokhoz… Volt, aki azt hitte, ez már az utolsó magyar állomás. Ezek leugráltak és egy marék földet vittek magukkal. Magyar földön akartak pihenni, ha elesnének…”