Dilis vagy zseniális?

A kérdés, ami néha elbizonytalanít: én vagyok őrült vagy mindenki más? – tudakolta önmagától Albert Einstein, akiről megmintázhatnák a szórakozott professzor szobrát. Nem tisztelte a tekintélyt, nyelvet öltött rá. Feledékenysége anekdotába illő: megesett, hogy reggel nagy lendülettel elindult otthonról, de néhány méterre a házától egy csapat gyerekkel találkozott, akikkel önfeledt beszélgetésbe merült. Fogalma sem volt, hová indult, ezért visszament, becsöngetett a házába, s megkérdezte a feleségétől, hová is kéne mennie. Szívesen időzött a gyerekekkel, s ha panaszkodtak, hogy nehéz a matematika házi feladat, így felelt: „Ne aggódj, ha gondjaid vannak a matekkal. Megnyugtatlak, nekem sokkal több bajom van vele, mint neked.” A magába zárkózó tudós 1921-ben kiérdemelte a Nobel-díjat. 

E rangos díj paródiáját, a bolondos IgNobelt olyanoknak ítélik oda, akik viccesen haszontalan kérdéseket vetnek fel. A díj összege 10 millió zimbabwei dollár, ami cirka 70 forint. Legutóbb például egy brit orvos arra keresett választ, hogy az időseknek miért nagyobb a fülük. Kiderült, nem azért, mert a fülünk folyton nő, hanem mert a gravitáció az évek során megnyújtja. Kutatták, milyen halmazállapotúak a macskák, hiszen fura alakú tárgyakba bújnak bele, s azt is, hogy miféle hatással vannak a szerencsejátékra a krokodilok. Korábban magyarok is bekerültek a győztesek közé. Az ELTE fizikusai kikutatták, milyen előnnyel jár, ha egy ló fehér, mivel akkor kevésbé háborgatja a bögöly. Vizsgálták, miért vonzódnak a szitakötők a fekete sírkövekhez – a kísérleteket a kiskunhalasi temetőben kezdték, onnan indultak el a világhír felé. 

Egyébként sem lehet tudni, miből lesz korszakalkotó felfedezés: Gregor Mendelt, a paptudóst a háta mögött kinevették, amikor a brnói kolostor kertjében borsókat keresztezett, s csak a halála után derült ki, hogy ezzel lerakta az örökléstan alapjait. A zseniális művészek soraiban is találunk fura figurákat, de ez a munkásságuk jelentőségét nem csorbítja. „Csontváry minden bizonnyal az volt, amit bolondnak szokás nevezni” – írta a napút festőjéről Háy Gyula 1930-ban. Lehet, hogy Csontváry Kosztka Tivadar az épeszűségből az eszelős őrületbe menekült, és kortársai méltán nevezték őt „bolond patikusnak”. Ám a Csontváry-képek éppúgy kincset érnek, mint a vele egy évben született – a fülét saját kezével lemetsző – nagy holland festő, Van Gogh alkotásai. A költők között is találunk olyanokat, akikért aggódtak a barátaik, nehogy elveszítsék a józan eszüket. József Attilát a skizofrénia diagnózisával bélyegezték meg, holott ma már tudjuk, nem abban szenvedett. Le vagyok győzve című versében, a halála előtt néhány hónappal keserűen ír erről: „Köztetek lettem bolond, én a véges. / Ember vagyok, így vagyok nevetséges”.