Ne nőjenek az égig!

Az Országos Széchényi Könyvtár adott helyet a régmúlt és a mai karikatúraművészet kiválóságainak, 1848-tól napjainkig. A Grafityisz című tárlaton a könyvtár törzsgyűjteményében található élc- és vicclapokból kaphattunk egy átfogó válogatást, kiegészítve négy kiváló kortárs művész (Dluhopolszky László, Gaál Tibor, Prihoda Judit, Takács Krisztián) rajzaival. A cím remekül kifejezi a műfaj lényegét: elődeink a szörnyűséges időkben/időkből is képesek voltak viccet csinálni, azokon szórakozni – a legendás borongásunkon túl ez is a magyarság védjegyei közé tartozik.

Az első illusztrált magyar élclap, a Charivari–Dongó 1848 júniusában indult útjára. Heti két alkalommal adták ki, összesen 25 lapszámot élt meg.

A következő élclap megjelenésére tíz évet kellett várni. Jókai Mór az általa 1854-ben alapított Vasárnapi Ujságban ekkor indította el Kakas Márton levelei című sorozatát: a humor védőbástyái mögé bújva írt a magyar irodalom és színjátszás problémáiról. A rovat népszerűségét látva a lap kiadója Jókait bízta meg a feladattal, és 1858 augusztusában megjelent az Üstökös című hetilap, amely tartózkodott a politikai témáktól, inkább a társadalmi visszásságokra hívta fel a figyelmet. A lapnak dolgozott Jankó János, a korszak legnépszerűbb magyar karikaturistája, így egyre nagyobb teret kapott az újságban a képi humor – egyébként Jankó előtt Jókai készítette a rovatokhoz a karikatúrákat. A vezetőváltással az újság egyre politikusabb lett – ezzel a népszerűsége is csökkenni kezdett. A megszűnése előtti években nyíltan Habsburg-ellenessé vált; az utolsó példány 1918-ban jelent meg.

Az Üstökössel indult el az élclapok virágkora, amely a XIX. század második felére és az első világháború előtti időszakra tehető. A kiegyezést követő szabadabb politikai légkörben minden áramlat létrehozta a saját élclapját, így megnőtt a sajtótermékek száma: vagy a kiegyezés mellett, vagy ellene érveltek.

A legismertebb dualizmus korabeli vicclapot, a Borsszem Jankót Ágai Adolf alapította 1868-ban – előző évben gróf Andrássy Gyula miniszterelnök bízta meg a lap elindításával. Liberális Deák-párti újságként művészi igényű karikatúráival, szatirikus írásaival komoly olvasótábort toborzott magának. Olyannyira tisztelték eszmei vezérüket, hogy 1876. január 29-én a következő közlemény jelent meg: „Azon a héten, melyen Deák Ferencz ravatalát a gyászba borult Nemzet könyezve állja körül, elnémul a tréfa. A haza bánatába, a harangok zugásába ne vegyüljön bele se kaczaj, se csörgetyű. A Borsszem Jankó e heti számát nem adjuk ki. A jövő héten kettős számmal kártalanítjuk olvasóinkat.” Az újság a magyar társadalom feudális vonásait figurázta ki, híressé vált karakterek születtek, akik a társadalom jellegzetes alakjait pécézték ki; ilyen volt a vidéki földesúr, Mokány Berci, Sanyaró Vendel köztisztviselő, Mihaszna András rendőr, a mucsaiak gyülekezete és Spitzig Iczig, a zsidóság stílusjegyeit magán viselő nagypolgár. (Szöszszenet 1937-ből: Az író egy kis faluban volt nyaralni. Az első napon megkérdezte a patikustól: – Mondja, kérem, miért van az állomás olyan szörnyű messze a falutól? – Az volt a cél, hogy az állomás egészen közel legyen a sínekhez – hangzott a logikus válasz.) Az évtizedek során tehetséges írók gyűltek össze a kormánypárt védelmében harcba szálló újság elkészítésére; a társaság tagjai közé tartozott Gyulai Pál, Arany János, Kecskeméthy Aurél és Vas Gereben. A történelem megtépázta az újságot, hiába próbálkozott tréfás-adomás front- meg békenaptárral is. (– Hja, a Box, az milliomos lett. Persze, hadseregszállító... – Szegény ember, újabban nagyon beteg. – Mi baja? – Bőrbaja van. Egy kis viszketegség. Feltűnési viszketegség. És ha ez a betegség elfogja, akkor dörgölődzik. Az arisztokráciához dörgölődzik.) Példányszáma csökkent, mígnem 1938-ban, az első zsidótörvény megjelenésével, hét évtized után megszűnt. Még ma is ez a leghosszabb életű szatirikus újságunk.

Az 1883-ban startoló Pikáns Lapok a naturalista irodalom fórumának tartotta magát. A  működésében jelentkező botrányok miatt névváltoztatás történt, így 1886-tól megszűnéséig, 1918-ig Magyar Figaro néven adták ki. A  szecesszió ekkor vált először stílusjeggyé, törekedtek az érzékiségre. Olyan szokatlan helyszínek szerepeltek a rajzokon, mint a hálószoba vagy a színházi öltöző – ezek bizony akkoriban meghökkentették az olvasókat

A kor másik jelentős élclapját, a Fidibuszt (1905–27) Heltai Jenő és Gábor Andor szerkesztette, szerzői között találjuk a Nyugat nemzedékének tagjait, például Juhász Gyulát, Kosztolányi Dezsőt és Molnár Ferencet. A Fidibusz adta közre 1908-ban Karinthy Így írtok ti című paródiájának néhány részletét. A kor jelentős karikaturistái dolgoztak a lapnál. A rajzok és tréfák sokszor túllépték a jó ízlés határait, emiatt a lapnak többször meggyűlt a baja a hatóságokkal – hiába is hivatkoztak volna a kalandos életű francia író, La Rochefoucauld mondására: „A közepes tehetségű ember rendszerint elítéli mindazt, amit nem ér fel ésszel.”

Az első világháború közben/után általános elégedetlenség, nélkülözés jellemezte az országot, az élclapokban is tükröződött a gyász és a kiábrándultság. A Pesti Posta 1944. augusztus 20-tól összesen kilenc számot élt meg. A lap szemlélete szemben állt a háborúval, a nyilasvilággal és a faji, vallási üldözéssel. Szerkesztője a fogorvosként dolgozó dr. Pesthy István volt, aki rajzolóként is tevékenykedett. Olyannyira hatékonyan, hogy Szálasiról készült karikatúrái miatt a lapot betiltották, az alkotót letartóztatták.

1945-től megszűnt az egyéni lapalapítás lehetősége. Útjára indult többek között a Szabad Száj, a Pesti Izé, a Fűrész. (A Pesti Izé rovatot adott a színházi életnek, íme, egy történet 1946-ból: Várkonyi Zoltánhoz, a Művész Színház igazgatójához egy ismeretlen zseni elvitte halhatatlan remekművét. – Ön még ilyet nem olvasott – harsogta szerényen a szerző. – Ebben a műben minden benne van, amit írni lehet életről, halálról, szerelemről, társadalomról. Uram, ha ön e művet kezébe veszi, nem tud felkelni addig, míg a végit el nem olvassa. – Várkonyi eltette a remekművet és kábultan búcsúzott. Két nap múlva ismét berontott irodájába a szerző. – Na?!… Na?!… Elolvasta?… – Hát a vége csakugyan nem rossz – jegyezte meg szerényen Várkonyi. – No és az eleje? – Ott még nem tartok – felelte és kimenekült a szobából.) Az egypártrendszer kiépítése után a Magyar Kommunista Párt az újságok szerkesztőségének nem megfelelő szociális összetételére hivatkozva tiltott be több vicclapot…

Az 1945 utáni időszak egyetlen meghatározó lapja a több évtizeden át működő Ludas Matyi volt. Indulásakor a szovjet Krokodil újság mintájára szerkesztették, több karikatúrát és viccet is közöltek a lapból. Az 1950-es évek közepéig a kommunista párt propagandalapjaként jelent meg, csak a hatvanas évektől vált emberközelibbé a humora. (– Mi a titka ennek a remek munkatempónak? – Az a kamera ott. Azt hiszik, benne lesznek a tévéhíradóban.)

A vicclap rövid idő alatt nagy sikert ért el, volt, hogy 600 ezer olvasó vette kézbe – és ez nem csupán annak volt köszönhető, hogy például 1946-ban egy kampány során hetente száz élő libát sorsoltak ki az előfizetők között. A Rákosi- és a Kádár-korszakban kevés valódi karikatúrát közölt a lap, azokat is főként propagandacélokra használták. Lehetetlen felsorolni, ki mindenki humorizált itt, képben és szövegben! A lap a hetvenes években élte fénykorát. A rendszerváltás után a Ludas Matyi „kettészakadt”, de 1993 végére mindkettő megszűnt. Feltámasztására történtek ugyan kísérletek, de ezek nem jártak hosszú távon sikerrel.

A sajtópalettán hiánycikk lett az élcelődés műfaja. Nemcsak a humor, a ballaszt okán is. Mert – az író Kárpáti Aurélt idézve – a karikatúra gondoskodás arról, hogy a fák ne nőjenek az égig...

FORRÁS: OSZK