Porszem a sziklák ellen

– Alighogy megvolt a milánói premier, hazaugrott egy fontos budapesti megbeszélésre. Mindig rohan? 

– Igen. És ezt abba fogom hagyni. Mozdíthatatlan az időbeosztásom. Ha a fogorvos azt mondja, jöjjek vissza a jövő héten, az számomra lehetetlen. Azt azért mégsem mondhatom neki, hogy legközelebb három év múlva érek rá. Én adjak neki időpontot? Csak az a jó megoldás, ha nem talál beteg fogat. Bár voltak műtéteim, szerencsére egészséges vagyok, csak kontrollra kell mennem. Mindig oda, ahol a baj esetén tartózkodtam. Ortopédorvoshoz Bécsbe, fogorvoshoz Pestre, szemorvoshoz Koppenhágába, háziorvoshoz Hamburgba járok. Ezt is egységesítenem kellene. 

– Gondolom, a családja is hiányolja... 

– Szeretnék velük több időt tölteni. Nincs mit tenni, lassan le kell építenem a munkáimat. Jó, hogy nem hallja a feleségem, mert szerinte tizenöt éve ezt mondogatom. A komolyzenei világban négy-öt évadra előre tervezünk, így tényleg csak lassan tudok visszavonulni. Az már haladás, hogy tavaly óta nem fogadok el teljes kötöttséggel járó felkéréseket. 

– Ezek szerint akkor mához képest leghamarabb 2022 körül tud kiszállni…

– Persze azzal is számolnom kell, hogy vannak művészi munkák, amelyek tőlem függenek, azokat nem akarom visszamondani, hiszen abban az esetben mások egzisztenciáját veszélyeztetném. Az operameghívások általában hatnyolc hétre szólnak, és ha Európán belül mozgok – most éppen a milánói Scalában van dolgom –, akkor két előadás között halaszthatatlan budapesti ügyek miatt haza tudok repülni egy napra, még ha fárasztó is az utazás. 

– Már a hetvenhez közeledik. Fizikailag bírja még a terhelést? 

– Hogyne. Annál jobban érdekelnek a művészi kihívások, mintsem foglalkozzam a bajaimmal. A  hiúsági kérdések sem fontosak. Az, hogy hányan ismernek, népszerű vagyok-e vagy sem. Döntő viszont a szakmai kihívás. Ha belekezdek egy projektbe, elszállok, egyre mélyebbre ások. Verdi-operát vezényelni a milánói Scalában, na, ez tűzbe hoz! 

– Miért, az mitől más? 

– Egy olasz zenekar tagja egészen más lelkesedéssel játszik Verdit, mint például egy japán muzsikus, aki a maga nemében nagyszerű, tartja magát az instrukciókhoz. De az olaszokat elviszi a hév, képesek túlpörögni, szinte sistereg az előadás. Ilyenkor vissza kell fognom őket. Bizony, nekem is más impulzussal kell működnöm. Egyébként meg úgy érzem, a karmester hetven fölött kezd igazán élni.

– Amennyiben nem veszi le a lábáról egy betegség... 

– Ha a hallás megromlik vagy a mozdulatok koordinációja nem kielégítő, problémák lehetnek. Például a Parkinson-kór akadályozhatja a karmesterpálca tökéletes használatát. A világ egyik leghíresebb dirigense, a 88 éves korában elhunyt Kurt Masur maga jelentette be, hogy Parkinson-kórban szenved. Említhetném a New York-i Metropolitan legendás karmesterét, James Levine-t is, akinek szintén e betegség miatt kellett elbúcsúznia a pályától. Ha nem úgy mozog a karmester keze, ahogyan ő akarja, az hatalmas káoszt okozhat a zenekarban. Nem szeretnék idáig eljutni. 

– Világjáró művészként hol érzi magát a legjobban? 

– Ott vagyok otthon, ahol a családom él. Feleségemmel Hamburgban van a főhadiszállásunk, a fiam Amszterdamban, a lányom és az unokáim Berlinben laknak. Két óra vonattal. 

– Ez az év mintha az elismerésekről szólna. Májusban Paul McCartneyval megosztva kapta meg Izraelben a Nobel-díj előfutárának tartott Wolf-díjat, s a vele járó 50 ezer dollárt a Magyar Helsinki Bizottságnak ajánlotta fel.

– A Beatles-legenda nem tudott eljönni a gálára, így nem tudtam tőle autogramot kérni a szomszéd gyerekeknek, pedig a lelkemre kötötték. A kitüntetést a zeneművészi életművem elismerése mellett az emberjogi tevékenységemért ítélték oda, egyértelmű volt tehát, hogy egy magyar jogvédő szervezetnek utalom a pénzt. Magamat szerencsésnek tartom: egyrészt egészséges vagyok, másrészt kezdettől fogva azt csinálhatom, amit szeretek, harmadjára pedig mindig több pénzt kerestem, mint amennyi a megélhetésemhez szükséges. 

– Ha megkapja a Prima Primissima-díjat (a Primát a jelöléssel már elérte), azt az összeget is másoknak adja? 

– Egy karmester csak zenekari partnereivel együtt ér el sikereket. És ha én az itthoni karmesteri sikereim miatt kapom a díjat, akkor ez az elismerés részben őket is illeti. A pénzt olyan célra szeretném felajánlani, ami valamilyen formában a zenekari művészek javát szolgálja. Hogy ez pontosan mit jelent majd, azt még nem tudom, de a lehetséges változatokról már megbeszéléseket folytatok.

– A Magyar Helsinki Bizottság tagjaként gyakran felszólal az emberi jogok védelmében. Miben látja a legnagyobb problémát? 

– Jogvédelem tekintetében már nemzetközi problémáról beszélünk. Az alapvető jogok érdekében minden rendszerrel szembe kell szállni, ami egy idő után a regnáló hatalomnak kezd kellemetlenné válni. A kérdés az, akarunk-e olyan államban élni, ahol az emberek döntik el, hogy ki a bűnös, vagy a szabályok alapján dől el, hogy mi számít bűnös dolognak. Ha ez utóbbit szeretnénk, akkor embereken felül álló szabályokat kell elfogadnunk. Sokan nem így gondolják. Azt hiszik, azzal, hogy valaki a jogot védi, azzal a bűnös mellé áll. Védőügyvéd a legelvetemültebb gyilkosnak is jár. 

– Mit szólt ahhoz, hogy a Helsinki Bizottságot migránspárti Soros-szervezetnek bélyegezték? 

– Kiállok mellettük. Mindazonáltal szeretnék a magyar belpolitikai frontok mögül kivonulni. Nem élek itthon, úgymond páholyból figyelem az eseményeket. Tudom, hogy mennyire más az, ha valaki a saját bőrén tapasztalja a megszorításokat vagy a politikai megkülönböztetéseket. Bármit teszek, a fejemhez vágják, miért szólok bele a dolgokba. Azt is megkaptam már, hogy magam is gazdasági menekült vagyok. Ezen csak nevetek. Nézzünk csak be bármelyik nyugati operaház büféjébe, a szünetben kávézók származását arról lehet felismerni, hogy éppen melyik országot szidják. Venezuelai, portugál, svéd, finn, új-zélandi, netán magyar – mind-mind aggódó ingerültséggel beszél hazája politikájáról. Ugyanakkor a zene és a színház nemzetközi világ, mindegy, honnan jön az ember. De amint látjuk, a migránsok elleni félelem szításával a legfontosabb dolgokról lehet elterelni a figyelmet.

– Apropó: migránsok! Tavasszal ön Soros Györgynek adta át a Düsseldorfi Szimfonikusok emberjogi díját, Soros pedig a pénzt az Igazgyöngy Alapítványnak utalta tovább... 

– Nem akarom azt mondani, hogy én vagyok az egyetlen, aki garantáltan soha semmit nem kaptam Sorostól, ellentétben a kormány egyes tagjaival. Egy ideig bosszankodtam a Brüsszellel és a globalizációval szembeni ellenálláson, de mivel már más országok is kezdik átvenni ezt a mentalitást, nem húzom fel magam többé. Hiába mondják a főokosok, hogy mindenki maradjon a saját hazájában, ha a tenger elönti majd az emberek életterét, kénytelenek lesznek a szárazföld belseje felé vándorolni. Nem lehet megtiltani nekik. Ha azt hallják a honpolgárok, hogy az a helyes politika, ha nem engedjük be őket, akkor rögtön azonosulnak vele. Ha azzal traktálnák őket, hogy az lesz hosszú életű, aki naponta háromszor eszik töpörtyűt, máris szaladnának töpörtyűt venni. Ezt saját magamon tapasztalom. Sajnos imádom a töpörtyűt. 

– Operával lehet politizálni? 

– Természetesen lehet, de kevesebb a hatása, mint pár évvel ezelőtt gondoltam. Minden operának van mai üzenete. S az is fontos, hogyan játsszuk. Verdi Ernani című művében azt énekli a kórus: Sangue! Vendetta! (Vér! Bosszú!) Csak most vettem észre, ahogy ezzel foglalkoztam. A legkifejezőbb „áthallás” A walkürben van, Sieglindét magasabb szempontok miatt magára hagyva elpusztítani annyit jelent, mint mostanság olyan embertelen törvényeket hozni, amelyek ellehetetlenítik a szerencsétlen menekülteket. Vége A walkürnek, mindenki tapsol. Aztán elmennek, és ugyanúgy folytatják, ahogy előtte. Néma marad a lelkiismeretük. Én csak egy porszem vagyok, de ha porszemként sikerül sziklákat megmozgatnom, már nem éltem hiába.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE