A pápa magyar hangja

Collegium Germanicum et Hungaricum – olvassuk a latin nyelvű feliratot a bejárat fölött. Stílusa alapján az épület lehetne valahol Magyarországon is, ám ezt csak addig gondolom így, amíg nem lépünk be a kapun, ahol mediterrán növényzet uralja a belső udvart. És akkor még a tetőteraszt nem is említettem. De erről majd később… A kollégium egyik lakójához, Németh Istvánhoz vagyunk hivatalosak. István Borsodszentgyörgyről származó, jó kedélyű palóc ifjú, s egyike annak a hatvan diáknak, aki Rómában mélyíti el a tudását, mielőtt papi hivatását gyakorolni kezdené.

– Két évet kötelező az otthoni szemináriumban tanulni – ülünk le a minden kényelemmel ellátott földszinti önkiszolgáló kávézóban. 

– Ha valakit érdemesnek tartanak rá elöljárói, ezt követően javasolják, hogy a tanulmányait Rómában folytassa. Ilyenkor még nem kell választ adni. Néhány napra kijönnek a kollégiumba, és eldöntik vállalnák-e.

– És van, aki nemet mond? – csodálkozom el. 

– Akad ilyen is. Leginkább az otthoniaktól való hosszú távollét miatt.

Mert aki kispapként tanul Rómában, az tartós elkötelezettséget vállal. A Pápai Gergely Egyetemen folytatja a tanulmányait, ami eleve még három évet jelent. Utána egy év otthoni szolgálat következik, majd négy év ismét Rómában. Ezt az időszakot már ki-ki saját szakon végzi. István a biblikus tárgyak iránt érdeklődik, ezért ezt a tanévet a Szentírás eredeti nyelveinek – a hébernek és a görögnek – a tanulmányozására szenteli, később pedig beleveti magát az akkádba és a sumérba is. Közben valamikor fél évet Jeruzsálemben is tanulni fog.

A kávézóban amúgy igen nagy a sürgés-forgás, diákok jönnek-mennek. Tizenöt országból érkeztek, valamennyien a történelmi Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia területéről. Ezt igen komolyan veszik:

vannak közöttük lengyelek is, de csak a déli, sziléziai területről. Az összekötő nyelv a német, az egyetemeken pedig olaszul végzik a tanulmányaikat.

– Akkor tehát ön bizonyára valamelyik egyetem oktatója, tanára lesz, amikor végez – nézek Istvánra. 

– Ez egyáltalán nem biztos. A szolgálatunkat mindig ott végezzük, ahová az egyház helyez bennünket.

Nem kétlem, de az bizonyos, hogy az egyház története során mindig a legtehetségesebb diákok közül küldtek ki néhányat Rómába tanulni, s természetes, hogy az egyetemi tanárok, püspökök, érsekek egy része is közülük került ki. Magát az intézményt a XVI. században alapították a német és a magyar kollégium egyesítésével, a jezsuiták vezetése alatt.

Ne gondoljuk azonban, hogy a diákok élete reggeltől estig tanulásból áll. Rómától harminc kilométerre egy villa áll a rendelkezésükre, s különben is, arra ösztönzik őket, hogy a hét tanulmányi évük alatt járják be Olaszországot, építsék kapcsolataikat az olasz egyházzal és a világ minden tájáról érkező egyetemi társaikkal.

De éppen ideje, hogy felálljunk, s körülnézzünk a kollégiumban, ahol István készséggel kalauzol bennünket.

– Akárcsak Roxfortban – utal az ebédlőben a Harry Potter nevezetes tanodájára, jelezve, hogy nem csak az ókor tudományaiban jártas…

A mellettünk lévő másik helyiségben a dobfelszerelés és egyéb hangszer a közös zenélés igényét jelzi – az időnkénti kóruspróbáik mellett. István szekrényajtót nyit, mélyéből földig érő piros ruhát vesz elő.

– Minden kollégiumnak megvan a maga színe – magyarázza –, a mienk a piros. Az íreknek a zöld, a skótoknak a lila, amit ők még viselnek a nagyobb ünnepeken.

Most értem csak annak a képnek a jelentőségét, amely az előtérben fogadott. Számos, piros viseletbe öltözött fiatal vett körül egy idősebb püspököt. Ezek szerint az itteni diákokat és a jótevőjüket ábrázolta, a kép stílusa alapján valamikor a barokk korból.

A kollégiumhoz saját templom is tartozik. Belseje nem szokványos, hirtelen nem is tudom, mihez hasonlítsam, de István segít:

– A katakombák világát akarta a tervező érzékeltetni. Valóban, az egyszerű, kicsit sötét belső az elrejtettséget sugalmazza. Az oltárképen a megfeszített Krisztus dominál, alatta a Szűzanya és a 12 apostol. Szokványos is lehetne, ám mégsem: a kinyújtott karral mutató Krisztus ugyanis szőke.

– Azt mutatja, merre gurult el a pingponglabda – utal István a templom mellett lévő teremre, ahol a diákok sportolására nyílik lehetőség. – De viccet félretéve, abban az irányban van Németország.

No, és egy mellszobor a sarokban: Canisius Szent Péter, aki a németek rekatolizációjában talán a legfontosabb szerepet játszotta.

Amíg világos van, felliftezünk a tetőtérbe, ahonnan Róma új arcával ismerkedünk. A Nap ezekben a percekben húzódik a távoli hegyek mögé, az előtérben a tetők és az antennák közül templomtornyok emelkednek, közülük is kimagaslik a Szent Péter-bazilika, jelezve, hogy a katolicizmus központjában járunk.

– Valamennyi diák rendelkezésére áll, ha beszélgetni vagy csak elvonulni szeretne – mutat körbe a teraszon István –, viszont van egy közösségi hely, amit csak mi, magyarok veszünk igénybe – nyúl a telefonja után, hogy kedvemért rögtönzött találkozót hívjon egybe.

– Jelenleg 17 magyar diák lakója van a kollégiumnak, amivel a nemzetek közül az elsők vagyunk.

A társalgó, vagy ahogy István nevezi, rekreációs terem otthonosan berendezett. S hogy a diákok itt is ugyanúgy az egyetemisták életét élik, mint szerte a világon, azt a pulton felejtett üres sörösdobozok garmadája jelzi… Hamarosan öt-hat fiatal lép a helyiségbe. A magyar nyelvterület legkülönbözőbb részéről küldték őket Rómába egyházi elöljáróik: Kónya Mátét Zalaegerszegről, Tóth Mihályt az erdélyi Lövétéről, Fülöp Tamást Mosonmagyaróvárról, Tomaskonity Szabolcsot Bajáról, a görögkatolikus Tóth Albint Nyíregyházáról. Története persze mindegyiküknek egyedi. Hogy melyikük lesz és milyen szinten egyházi vezető, azt természetesen nem lehet tudni, de egyvalami már most bizonyosan összeköti őket: életüket a katolikus egyház szolgálatára szánták.

– A Szükséget Szenvedő Egyház segélyszerv három projektet indít az egyre fogyó szíriai keresztények megmaradásáért.

– Idei karácsonyi kampányuk részeként élelmiszercsomagokat osztanak a legszegényebb keresztény családoknak, gyógyszert juttatnak az aleppói betegeknek, és helyreállítanak egy autista gyerekeket befogadó óvodát.

A kezekben papír, fejmagasságban mikrofonok, az üvegfal túloldalán hangtechnikus. Mint megannyi rádióstúdióban a világon. Ami ezt mégis mássá teszi, az egy falra erősített képernyő: a webkamera segítségével élőben követhetők a Szent Péter tér eseményei: daruskocsikról éppen a karácsonyfát díszítik. No, és egy márványtáblát is látok a stúdió falán, amely szerint Karol Woytila, a későbbi II. János Pál pápa 1972 és 1978 között ebben a stúdióban huszonegyszer adott interjút.

A Vatikáni Rádió stúdiójában szemléljük a hírek beolvasását. 

Az asztalnál ketten ülnek, Vértesaljai László és Gedő Ágnes. Felváltva olvassák be a híreket, tagoltan, mondataik végén egy-egy pillanatra megállva, hogy a másik folytathassa.

Vértesaljai Lászlóval előző nap ismerkedtem meg a Rómában tanuló magyar kispapoknak otthont adó kollégium épületének egyik lépcsőfordulójában. Éppen csak néhány szót váltottunk, ám amikor megemlítette, hogy a Vatikáni Rádió munkatársa, azonnal tudtam, hogy keresni fogom vele a kapcsolatot. Amikor pedig másnap reggel felhívtam, csak annyit kérdezett, mikor érkezünk.

– A rádió egyik feltalálója, Marconi XI. Pius jó barátja volt, ő biztatta a Vatikáni Rádió megalapítására, amely 1931-ben sugározta első adását. A pápa felismerte a technikai vívmányban rejlő lehetőséget a hit terjesztésének szolgálatában – avat be a szerzetes a hőskorba a magyar szekció számára fenntartott két szerkesztőségi szoba egyikében. – Működtetését pedig ránk, jezsuitákra bízta – tette még hozzá.

A szerkesztői szoba egyszerűen berendezett, világos. Ablaka a történelmi folyóra, a Teverére néz. A rádió a Pio palotában kapott helyet a 0,4 négyzetkilométeres pápai miniállam közelében.

– Küldetését a Vatikáni Rádió alapítása óta betölti – folytatja a szerzetes –, vagyis, hogy a világegyház, elsősorban is a Vatikán híreit megismertessük a világgal. És mivel a Vatikán feje a pápa, így azt is mondhatom, hogy a pápa magyar hangja vagyok – mosolyodik el.

A szakma szabályai persze egyetemlegesek: amennyire lehetséges, előre megkapják a dokumentumokat, a közlendő híreket, a pápa programját, tanításait, jelezve, hogy meddig embargós a hír és mikortól nyilvános. A  nyersanyagból aztán már a szerkesztők emelik ki a lényeget, készítenek hírösszefoglalókat, esetleg rövid interjúkat, szerveznek közvetítéseket. Ahogy László atya említette: aprópénzre váltják, amit kapnak.

A rádió történetének legfontosabb eseményeit említi, például XII. Piust, aki a II. világháború idején intézett féltő szózatokat a világégésbe sodródó népekhez. A Vatikáni Rádió külön szolgálata volt a nyilvánosság felajánlása az eltűntek megkeresése érdekében. De megszólalt a pápa az 1956-os magyar forradalom idején is, II. János Pál pedig lelki támaszt nyújtott a lengyel népnek az 1981-es szükségállapot kihirdetésekor. Nincs ez másképp manapság, például a két Korea egymásnak feszülése vagy a menekültek növekvő száma idején sem. Az útmutatás a fajsúlyos világesemények megértésével kapcsolatosan erkölcsi kötelessége is az egyházfőnek, hiszen a kereszténység 60 százalékát alkotó 1,4 milliárd katolikus a világ legnagyobb vallási közösségét jelenti. Számukra készít műsort a Vatikáni Rádió 400 munkatársa több mint 40 nyelven.

Amíg Vértesaljai László kávét tesz fel, a beszélgetésünket hallgató Gedő Ágnes veszi át tőle a szót. Ágnes a Pécsi Egyetemen végzett olasz szakon, hogy aztán olasz férje, gyermekei által az Örök Városban találjon új otthonra.

– Általában reggel jövök be, és kora délutánig tudok maradni. László pedig délelőtt érkezik, és sokszor este 9-ig, a zárásig marad. Megszerkesztjük, beolvassuk a híreket, ez minden este hét óra után tíz perccel kezdődik és fél nyolcig tart.

– És hányan végzik ezt a munkát? – kérdezek rá. 

– Van még egy kollégánk, Somogyi Viktória, ő sajnos most beteg. És ha nagyon megszorulunk, besegít még egy nyugdíjas kollégánk is. Ennyien írunk átlagosan napi körülbelül 10 kéziratoldalnyi anyagot, az év 365 napján. Újságíróként tudom, hogy ekkora teljesítmény, folyamatosan végezve nagyon nagy kitartást kíván.

– Régebben még egyszer ennyien végezték ugyanezt a munkát. A hiedelemmel ellentétben Vatikán nem dúskál az anyagi javakban – magyarázza a csészékkel a kezében visszatérő atya. – Folyamatosan súlyozni kell, mire mennyit költsünk. A Vatikáni Rádió a közösségi médiumok előretörésével az utóbbi évtizedekben némileg veszített súlyából, így a technikai fejlesztésekre is kevesebbet fordítottak, de már ismét feljövőben vagyunk. A magyar nyelvű műsorunkat már 8 rádióadó veszi át és csaknem 200 ezren hallgatják rendszeresen.

Ő maga egyébként a hét hat napjában viszi a rádió ügyeit, egyedül a csütörtök a szabadnapja. Akkor a Rómában tanuló magyar kispapok lelki gondozását látja el.

Fáradtságot mégsem fedezek fel rajta, ha valaki szívvel végzi hivatását, az bizonyosan ő. De a vendégszeretetével sem akarunk visszaélni, hiszen a Vatikáni Rádiónak ma este is meg kell szólalnia, még ha váratlan vendégek ismerkednek is a működésével…

(Római riportunk második, az új esztendő első számában megjelenő részében a Szent István Zarándokházba látogatunk el, és megismerkedünk a Vatikáni Múzeum egyetlen magyar alkalmazottjával.)

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI