Csipetnyi kóstoló Eleniből

– Görög nagyszüleim az 1940-es évek végén a polgárháború elől menekültek ide. Még gyerekként, amikor a Vöröskereszt összegyűjtötte és Magyarország menedéket adott azoknak, akiknek a szülei a háborúban harcoltak. A családom évtizedeken át azzal a jövőképpel élt, hogy egyszer visszamegyünk – én is ezzel a tudattal nőttem fel Magyarországon.

Emlékszem, 18 évesen az ikertestvérem azt bizonygatta, hogy ő magyar, míg én a görögségem mellett kardoskodtam. Világot akartam látni, megtudni, mitől vagyok görög. A szüleim végül rábólintottak, elmehettem Görögországba. Leszerződtettek hivatásos kézilabda-játékosnak a legjobb görög csapatba és a nemzeti válogatottba, mellette pedig újra beiratkoztam a középiskola utolsó évfolyamára. Két év után hazajöttem. Megkaptam a kételyeimre a válaszokat, bár akkor, fiatalon inkább csak tudat alatt éreztem: Magyarország az én igazi otthonom, és nem a nagyszüleim történeteiből ismert óhaza.

Nem akartam orvos vagy ügyvéd lenni, ahogy a szüleim szerették volna. Jobban érdekelt a történelem, országos versenyeken is indultam. Kerestem a helyem. Édesapám utazási irodáját vezettem Budapesten, amikor 1995-ben egy repülőgépen megismerkedtem Ernsttel, a férjemmel (Ernst Wastl – a szerk.). Osztrák műkereskedőként rendszeresen járt Magyarországra, felkutatott műtárgyakat, azokat továbbértékesítette Nyugaton. Törte a magyar nyelvet, azt is vidéki tájszólásban, ahogy azt az Ecseri piacon vagy az országot járva hallotta.

Édesapám igazi gyűjtőként szintén sokat járt az Ecserire, de ő – görög identitásunkból eredően – főleg antik tárgyakat keresett, így Arisztotelész-szobrok és ókori romokat ábrázoló festmények közt nőttem fel. Herendi porcelánt ugyan gyűjtöttek a szüleim, és gyakran vittek színházi előadásokra, balettre, koncertekre, de a magyar képző- és iparművészet szeretetét nem otthon szívtam magamba – később Ernst vezetett be a műkincs-kereskedelem csodavilágába.

Két évvel megismerkedésünk után, 1997-ben nyitottuk első galériánkat Budapesten. Boldogultunk volna Nyugaton is, de ez az osztrák férfi és ez a görög nő úgy érezte, itt van dolga. A férjem nem a műkereskedők utcájaként ismert Falk Miksában, hanem a történelmi Belvárosban akart letelepedni, a Károlyi-palota, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Egyetemi Könyvtár és az Ybl-palota szomszédságában. Évek óta néztünk egy romos saroküzletet, amely szinte az egyetlen megmaradt egybefüggő szecessziós portál Budapesten. Három évbe telt a rekonstrukciója, majd itt nyílt meg a mostani Ernst Galéria 2002-ben, egy sarokra a régitől, szemben a legendás Centrál kávéházzal. A hellyel, ami egykoron a magyar kultúra egyik szellemi központja volt. Nekünk ez mind fontos!

Sokáig mindent az üzletbe és a tanulásba fektettünk. Nem vagyunk művészettörténészek, autodidakta módon képeztük magunkat, az ösztönös érdeklődés, a kíváncsiság vitt és visz ma is előre minket. Művészeti albumokat, könyveket, folyóiratokat vásároltunk; húszezres szakkönyvtárunkban sok olyan ritkaság található, ami a nagy múzeumoknak sincs meg. Ezek a könyvek, illetve a tárgyak, amelyekkel eddig kereskedtünk, stabil tudást adnak nekünk. Egyébként akkor is sokat tanulsz a szakmáról, ha sok hamisítvánnyal találkozol – főleg akkor, ha meg is veszed és jól ráfázol!

Sosem felejtem el, amikor nagyon régen bejött hozzánk egy érdeklődő, és én hiába ajánlgattam Gorka Géza gyönyörű losonci kerámiáit, ő „valami franciát” keresett. Elszomorított. Mi kezdettől fogva küldetésünknek tartjuk, hogy visszahozzuk a magyar művészek megbecsültségét, hogy az értékükön lássa őket a világ. Legyünk büszkék a sajátunkra – ebben kell rendet tenni a magyarok fejében.

Néhány éve egy repülőtéri óriásplakát előtt meglepődve álltam. A plakáton bemutatták azt a sok tragédiát, amit a magyar nép átélt. Minden ország tudna sorolni nehézségeket, veszteségeket. A görögök például majd' 400 évig éltek török megszállás alatt, nem 150-ig, de ott egyszerűen nincs kesergés emiatt, elmúlt, vége. Életfelfogásban én vérbeli optimista görög vagyok, akinek mindig félig tele van a pohár.

Érdekes az élet: sokat tettünk a magyar művészet méltatlanul elfeledett alkotásainak bemutatásáért, mégis, igazán akkor kerültünk a figyelem fókuszába, amikor 2005-ben egy chicagói árverésen 112 millió forintnak megfelelő összegért megvásároltuk Rippl-Rónai József Kalitkás nő című képének egy változatát – hogy hazahozzuk és a magyar közönség is láthassa. Ugyanígy büszke vagyok arra, hogy a közelmúltban a közvetítésünk által került Rippl-Rónai Francia menetelő katonák című festménye a világhírű párizsi Museé d’Orsay gyűjteményébe. A férjem régebben gyakran mondogatta: nehéz örülni ekkora visszhangnak, amikor mondjuk a két világháború közötti termékeny időszakban alkotó, 25 elfeledett magyar művész munkáit bemutató kiállításunk híre sokkal kevesebb emberhez jutott el. Nemcsak a régi patinás mesterek fényét csiszolgatjuk, hanem szeretünk felfedezni, felkarolni fiatal művészeket. Nem elsősorban pénzzel kell segíteni őket – a lehetőséget kell megadni nekik, hogy magukra találjanak, boldoguljanak.

Minden apró részletre emlékszem: 1995-ben láttunk egy Fried Pál-képet a Műgyűjtők Galériájában. Hátul Marseille, elöl a tenger, és egy Gina Lollobrigidakinézetű, gyönyörű nő tüzes vörös szájjal belenevetett a képbe – az a festmény mindent megtestesített nekem, ami az élet! Elkéstünk az aukcióról, egy francia vevő kifizette és elvitte a képet. Azóta nem tudunk róla. Lehet, hogy a kép ma már nem jelentene akkora eufóriát, csiszolódott az ízlésem is, ám az az érzés, amit kiváltott belőlem több mint húsz évvel ezelőtt, a mai napig élénken él. A műalkotás nem lett az enyém, de az élményt nem lehet elvenni. Ezért jelent örömet, ha tudjuk, hogy olyan helyre kerülnek az eladott tárgyaink, ahol becsben tartják őket. Kísérjük a sorsukat, az áruktól függetlenül. Mert az érték nem csak pénzben mérhető – és fontos, hogy a nagyközönséghez is eljuthassanak, tematikus kiállításon és albumokban megjelenhessenek.

A galériában és az otthonunkban is sok olyan tárgy található, ami nem képvisel nagy értéket. Például egy szobrocska régóta helyet kap a polcomon: egy angyalszerű kisfiú, oldalra dőlt fejjel, a mellkasánál a kezében tart egy kis szívet. H. Ráhmer Mária keramikus készítette, aki az egyre rosszabb magyarországi helyzet miatt 1949- ben Franciaországba emigrált, majd Kanadába költözött. A kilencvenes években, az internet előtti korszakban hosszan nyomoztunk utána, leveleztünk, faxoltunk kanadai múzeumoknak, mire valamit megtudtunk. Ez a kerámia nekem azt szimbolizálja, honnan indultunk és hová jutottunk el: hiteles műkincskereskedők vagyunk, akiknek a tanácsára gyűjtők akár százmilliókat költenek el műalkotásokra.

Igen, többes számban beszélek. Mi, Ernsttel partnerek vagyunk munkában, életben, gondolkodásban. Közösek a történeteink. Talán azt a bizsergető felismerést szeretem a legjobban a szakmánkban, amikor rám talál valami, amit már régóta keresek. Amikor választ kapok a kérdésekre, és összeáll egy történet.

Mint nemrég az új otthonunk esetében is. Amikor a Naphegyen megvettünk egy roskatag villát, nem sejtettük, hogy egy II. világháborús kémhistóriába csöppenünk. Nálunk ez szakmai ártalom, hogy elkezdtük kutatni a ház ismeretlen múltját. Először oda vezettek a szálak, hogy ebben a védett házban bujtatott zsidókat Raoul Wallenberg; később kiderült, hogy a svéd diplomata maga lakott itt. Találtunk néhány érdekes tárgyat – befalazott ezüstkanalakat, horogkeresztes útlevelet – is az építkezés során, és felfedeztünk két rejtekhelyet a pincében. Számtalan részletre derült fény eddig, izgatottan folytatjuk a nyomozást az egyetemes és a magyar történelem eddig ismeretlen fejezeteiben.

…csakhogy ehhez is egy kicsit több csönd kellene! Élvezem ezt a mozgalmas kulturális életet, amit teremtettünk magunk körül – miközben a mi szakmánk esszenciája, hogy legyen időnk keresgélni, felfedezni, tanulni és ráérősen beszélgetni, kliensekkel, szakmabeliekkel, barátokkal. Bár mások többnyire azt látják, hogy fáradhatatlanul mindenhol jelen vagyok, szeretem lelassítani az időt. A csönd épít engem, megtermékenyíti a gondolatokat. Így, a kettőből együtt áll össze az, amit a környezetem csak úgy hív: Eleniség.

NÉMETH ANDRÁS PÉTER FELVÉTELEI