A könyörtelen közöny, ha áhítatba rejtik is, nem vezet sehová

AHOGY KÖZELEDIK a karácsony, egyre szaporodnak szerkesztőségünkben a segítségkérő és társkereső levelek. A szegénység, az egyedüllét és minden bántás, hamis szó ilyenkor különösen fáj. Jó lenne, ha mindenkinek jutna a reményből advent idején.

Ország-világDulai Sándor2017. 12. 03. vasárnap2017. 12. 03.
A könyörtelen közöny, ha áhítatba rejtik is, nem vezet sehová

Idős asszony történetét olvasom. Borsodban, egy kis faluban lakik, az egyik fiával. Nem is vele volna baj – írja –, bár mostanában ő is csúnyán beszél vele. Hanem a menye: annak minden második mondata, hogy ne ugass, ne pofázz, dögölj meg – és hasonlók. Befogadták, de a menye legszívesebben kidobná. Aztán kiderül, még három gyereke van, de ő egyiküknek se fontos. A pesti lánya hetvenezer forintos kabátot vett, de tőle ötezer forintot is sajnál.

Nincs alkalmam beszélni a gyermekeivel – különben is névtelenséget kér –, pedig kíváncsi volnék, mit válaszolnának. És mit mondana annak a néninek az unokája, aki egy Baja melletti faluban agyonverte a nagymamát, mert szólni mert, hogy ne igyon annyit – a kevésbé részeg barátai szedték ki a keze közül. S mivel indokolná késnél élesebb szavait a társkereső özvegyasszony fia, aki nemrég így köszönt el anyjától: „Halálodban sem akarlak látni.”

Döbbenetes, hogy akik a szüleikkel, nagyszüleikkel – vagy éppen a házastársukkal, gyermekeikkel – ezt teszik, „kifelé” olykor mintaembereknek látszanak. De nemegyszer az olyan családokat is, amelyeknek egy-egy tagja szinte dicsekszik a rémtetteivel, hihetetlen közöny veszi körül. Sajnálkoznak az ismerősök meg az önkormányzat, a hatóság vár – aztán marad minden a régiben. Ehhez képest a „szimpla szegénység” nem is olyan nagy ügy.

Az „együttérzés” persze szavakban szinte kötelező, s e képmutató részvét gyakran áthatja a magas politikát is – vagy talán épp onnan „ereszkedik” lefelé, mint a köd. Nagy dolog, hogy a szeretet ünnepére készülődve megannyi szervezet gyűjt adományokat és sok-sok ember adakozik – de bizonyos társadalmi csoportok helyzete ettől még aligha változik meg.

Valódi munkahelyek nélkül a kistelepüléseken élők és számos térség, sőt egész megyék helyzete csak rosszabbodni fog. Nemcsak házak, telkek, hanem falvak értéktelenednek el, a fiatalok elmennek.

Kiskunsági szülőfalumban ötven éve 22-en végeztük a nyolcadik osztályt, a rendszerváltozás idején még 30-35 gyerek tanult az alsó tagozatban – a felsőt már rég elvitték –, mostanra a létszám 10-12-re csökkent, óvodába is ennyien járnak. Új ház alig épült 1990 óta, annál több áll üresen. Pedig a falunak jó földjei vannak, de a mai birtokviszonyok között ezek megélhetést már csak kevés családnak adnak. A közmunka pedig sem itt, sem másutt a kis falvakban nem pótolja a – nagyrészt a szövetkezetek felbomlása miatt megszűnt – munkalehetőségeket. S elmondható ugyanez az iparvidékeken: a felszámolt gyárak helyett sokszor semmi sincs. Ami mégis, az többnyire olyan tudást igényel, ami az utóbbi évtizedek munkát vesztett rétegeinél hiányzik. A kevésbé vagy teljességgel képzetlenek – közöttük a cigányság tízezrei – számára a szupermodern autógyárak és más üzemek elérhetetlenek.

Hogyan juthatnának ki a bajból a leszakadó térségek lakói Borsodtól Nógrádon és Hevesen át az Ormánságig? Egy biztos, a könyörtelen közöny, ha áhítatba rejtik is, nem vezet sehová.

Először is olyan oktatás kell, amely a legszegényebbeknek is esélyt teremt. Az idő sürget, el kellene végre kezdeni. Szóvirágokból nem épülhet híd a szakadékok felett. Advent idején – s az év minden napján – csak az önzetlen, cselekvő, okos szeretet adhat reményt...


Dulai Sándor

Ezek is érdekelhetnek