'A katasztrófa megváltoztatta az életünket' - Vallomások az ítéletről

– Olyan emberrel nem találkoztam, aki ne volna felháborodva az ítélet miatt.

Fuchs József kolontári otthonában ülök néhány nappal azt követően, hogy kihirdették a felmentő ítéletet Veszprémben.

– Nézze, mi nem mondjuk, hogy mind a 15 ember, aki a vádlottak padján ült, bűnös. Azt sem akarjuk, hogy élete végéig bárki is börtönben rohadjon. De az, hogy öt év múltán sem találnak felelősöket a katasztrófáért, mégiscsak felháborító – emeli a hangját.

A férfi indulata különösen érthető: a 2010. októberi gátszakadás az édesanyja életét követelte. Összesen tízen haltak meg közvetlenül a katasztrófa következtében, kétszázan megsebesültek, csaknem háromszáz épületet kellett lebontani, és a gazdasági kár is jelentős. Köztük ezé a családé is. Fuchsné fényképeket hoz, rajta idilli táj, tó, part menti erdő, horgászok.

A tó – persze ne gondoljunk valami nagy vízfelületre – a család tulajdona.

– Ez sem lesz már soha olyan, mint volt – legyint a férfi, miközben tónézőbe indulunk.

A fák törzsén halványan még mindig látni az iszap által okozott elszíneződést. Ahogy a vízhez közeledünk, bennem is élednek az emlékek a kotrás kezdetéről, amire újságírókat is meghívtak. Ez már a katasztrófát követő évben volt, hiszen a mocsok eltakarítása során érthető módon a mezőgazdasági területek, a tó rendbetételét ütemezték utoljára. Kis kotróhajót hoztak, amely már a második napon használhatatlanná vált. Na és a három autó, amelyeket idáig sodort a lúgos iszap, az is még benne állt…

– Még egy napot kellett volna áldozni a tisztítására – összegzi a gazda a tapasztalatait, miközben a parton sétálunk. – De a kazetták, amibe az iszapot hordták, megteltek, mire befejezettnek nyilvánították a munkát.

– Nem is élnek meg benne a halak?

– Dehogynem, telepítettem bele pontyokat, és nincs elhullás. Mindenesetre bevizsgáltatok egy példányt, van-e benne mérgező anyag. Ha nincs, akkor rendben, ám ha van, akkor meglátom, mit lépek…

A tó vasút mellett fekszik, a töltésnél mélyedés, benne tocsogó. A terület teljes feltöltése az ígéret ellenére elmaradt. A tó legtávolabbi részén pedig a part széle itt-ott még mindig vöröses. Na, igen, ha még egy napot dolgoztak volna rajta… A tó körülötti területet legalább rendbe hozták, nem úgy, mint közvetlenül a tározó alatti részt. Egészen a megnyílt gát aljáig merészkedünk. A táj itt korántsem annyira idilli, mint a tó partján. Az ömlés maradványai emlékeztetőként tárulnak elénk, szerte hatalmas vörös foltok formájában. Takarítás híján vélhetően ilyen volna most is a környék.

Tili Károly polgármestert nem találjuk otthon, így telefonon osztja meg a véleményét. A kolontáriak, állítja, nem a bírónőt bírálják, hanem az ítéletet, vagyis, hogy a felelősség a rengeteg szakértői munka ellenére sem állapítható meg.

– Aki egy kutyát megöl, az akár két év börtönt kaphat érte. A mi katasztrófánk miatt pedig még egy felfüggesztett elzárást sem ítéltek meg – méltatlankodik a faluvezető a vonal túlsó végén.

– Ha a kutyám az utcán megharap valakit, azért én is felelős vagyok, nemde? – hozakodik elő a polgármesteréhez hasonló kutyás példával Molnár Zoltán. A fiatalember éppen munkába készül abból az utcából, amelyet azok számára építettek, akik elveszítették az otthonukat.

– Nem csak azok a felelősek, akiket a vádlottak padjára ültettek – fűzi tovább a gondolatát. – Nemde néhány héttel korábban ellenőrizte a hatóság a tározót, és talált rendben mindent? Őket senki sem veszi elő?

A katasztrófa után épült utca házai egyébként tetszetősek, amikor Kolontáron járok, nem mulasztom el megnézni őket. A tájra jellemző népi építészeti stílusban emelték valamennyit, a leendő tulajdonosok kívánságait figyelembe véve. Ezért aztán nincs is két egyforma közöttük.

Ami viszont mindig feltűnik, az az utca kihaltsága. De nemcsak itt, hanem Devecserben is, ahol a katasztrófa utáni évben egész lakónegyed nőtt ki a földből, közepén a Makovecz-stílusban épült, szemet gyönyörködtető kis kápolnával. A kupola a Szent Koronát jelképezi, a torony a turulmadárra emlékeztet. Az épület amúgy kultikus funkciót gyakorlatilag nem tölt be, évente egyszer tartanak benne szertartást. Mögötte játszótér, talán még ez a legjobban igénybe vett közterülete a településrésznek, leszámítva persze a közutakat, ám forgalom azokon is alig érzékelhető. Valamikor volt az új városrészben egy bolt is, de vásárló híján bezárt, ma kifőzde, elvitelre.

A környék egyetlen presszója jobbára szintén zárva tart ma már, hetente mindössze két este lehet betérni. Gazdája, Kovács Ottó csupán egy percre tért haza ottjártamkor, ezért a szomszédban élő édesanyjával beszélgetek:

– Nemcsak tíz áldozata volt ám a katasztrófának – állapítja meg az asszony –, hanem annál sokkal több. Csak ők később haltak meg. Az egyik szomszédunk is életvidám, 120 kilós ember volt, imádott a férjemmel együtt barkácsolni. A katasztrófát követően hónapokig csak nézett maga elé, nem evett, le is fogyott 60 kilósra. Aztán eltemettük…

Többeket is említ az asszony, akik továbbra is újból és újból kórházi kezelésre szorulnak. Legtöbbjüket plasztikázzák. Ő maga is térdig a lúgos iszapban gázolt, de neki az volt a szerencséje, hogy alig egy-két órával a gát átszakadását követően már Svédországból telefonáltak a Veszprémben élő lányának, hogy figyelmeztesse: ahol a lúg érte, ott folyamatosan mossa magát.

– Micsoda kiabálás volt az idősek otthonában is, ahová a sebesülteket vitték! – emlékezik Kovács Ottóné. – Idős nők és férfiak vegyesen, akiket meztelenre vetkőztettek, csakhogy mentsék őket, mossák a testüket. Persze, hogy tiltakoztak. De akkor nem lehetett tekintettel lenni az ilyesmire, hiszen az életükről volt szó. Amikor viszont kezdte égetni őket a lúg, megértették, hogy mindez értük történik. De még így is többeknek jött le a bőr a testéről.

– És önök miként tették túl magukat a tragédián?

– A mi lelkünket is megviselte, de már-már kijöttünk belőle. Azokban az időkben viszont egymás kezét fogva aludtunk a férjemmel, nehogy valamelyikünk kárt tegyen magában…

Amúgy mindezek ellenére nem kívánja, hogy a történtekért börtönbe zárjanak embereket, de azt, hogy ki se mondják a felelősségüket – az őt is felháborítja.

Az egykori devecseri otthonok helyén emlékpark található. Itt is megelevenednek az emlékeim a tragédiát követő napokból, amikor még mindenki bőszen takarított, gondolván, hogy elég lesz a szennyet lemosni. Azóta a házak is eltűntek, csaknem háromszáz épület 19 utcában. Egy hatalmas japán fenyő azonban most is kimagaslik a síkból. A fát már akkor is megcsodáltam, amikor még udvar vette körül.

A szürkületben most néhány tucatnyi helybeli gyülekezik a kopjafa körül. Az ítélet ítélete hozta össze őket. Az eseményről napközben hallottunk, megvártuk hát.

– Arcul csapták az itt élőket – teszi egyértelművé a szónok, Ferenczi Gábor polgármester.

Beszédében az előzményeket eleveníti fel, azt, hogy a céget a '90-es évek közepén magánosították, mindössze tízmillió forintért. Egyetlen pályázó közül választották ki a nyertest, a többieket formai okokra hivatkozva kizárták. A polgármester tudomása szerint a cég több mint hárommilliárdos környezetvédelmi beruházást vállalt, ám arról nem hallott, hogy ezt az egyébként is túltöltött tározó biztonságosabbá tételére költötték volna. Viszont most, hogy nem állapítható meg a cég vezetőinek a felelőssége, az általuk fizetett kártérítés visszakövetelése sem zárható ki – legalábbis, ha a jog felől közelítünk.

– Elég kevesen jöttek el – jegyzem meg a beszéd végeztével egy mellettem filmező idős férfinak.

– A katasztrófa megváltoztatta az életünket – válaszolja. – Bizalmatlanabbakká váltak az emberek, bezárkóztak. Megaláztak bennünket, amire most még rátett egy lapáttal az ítélet is. De talán majd Győrben, a másodfokon.

Még egy-két felszólalás, aztán, mire teljesen besötétedett, a megemlékezés is véget ért. Ki-ki letette a mécsesét a kopjafa köré, és elindult hazafelé.