Athén, a nagy múzeum

Amikor jó tíz évvel ezelőtt hazaértem Athénból, egyre-másra szörnyülködtem a rövid, ám annál sokkolóbb utazás részleteitől: hogy ordított velünk a taxisofőr, csak mert számlát mertünk kérni, milyen udvariatlan volt a szálloda személyzete, és általában is: a görög szigetek napfényes és kedves benyomásaival ellentétben milyen szürke és rosszkedvű volt a főváros.

Nem csoda, hogy csak legyintettem, amikor ennyi idő elteltével a minap felszálltam az athéni gépre. Talán az évszak is más volt, talán én is kisimultabb voltam, de hiába kerestem az akkori turistaelhárító Athént. Ez a mostani mintha a másik lábával kelt volna fel. A jobbal.

Már az első benyomás is más volt: a fiam kezét szorongatva mindenre fel voltam készülve a metró jegypénztáránál, ám mosoly és kedves angolság fogadott. „Hány éves?” – mutatott a hölgy a fiamra. „Nemsokára hét” – vallottam be őszintén, mire ő rám mosolygott: „Akkor mondjuk azt, hogy hat, és csak magának adok jegyet.” Aztán az olimpia ürügyén felépült modern és tiszta metró, ami a repülőtérről egészen a belvárosig vitt, csak megerősítette az érzést, hogy valami itt nagyon rendbejött.

Jó itt a művészetekért rajongó felnőttnek lenni, hiszen Athén nem a múzeumok városa, hanem egyetlen nagy múzeum, a kultúra szinonimája, ahol lépten-nyomon, szűk utcácskák végében hirtelen elénk toppan az Akropolisz látványa, ott magasodik a Parthenon – ezt pedig nehéz bármi máshoz is hasonlítani. Vagy ott van az eredetileg 17 oszloppal megépült Zeusz-szentély, amely az ókori Görögország legnagyobb temploma volt. A mára megmaradt 15 oszlop is sejtetni engedi, hogy micsoda monumentális építészeti csoda lehetett a maga korában. De találunk régészeti kiállítást metróállomásokon, sőt a repülőtéren is. Mit is várhatnánk egy olyan helytől, ahol még a villamos-végállomást is Arisztotelésznek hívják?

Aztán a sportrajongónak is jó Athénban, az Olimpia szülőhazájában, ahol a valamikori, fából épült stadionokat időközben márvány és vasszerkezetek váltották fel, meg persze vadonatújak is épültek hozzájuk. De nemcsak ezt hagyta maga mögött az olimpia, hanem felújított szállodákat, járhatóvá varázsolt utakat és kulturális központokat is, meg egy befogadóbb, közvetlenebb Athént.

Vagy itt vannak például a narancsfák: boldog-boldogtalannak ontják a gyümölcseiket szinte az összes athéni utcán – a fák alá guruló narancsok látványát még napokkal később sem lehet megunni. Vagy a Kolonaki-negyed, ahol visszafogottan elegáns üzletek és hívogató éttermek között az az első gondolatom, hogy „de jó lehet itt élni”. Vagy a fánk-halmok az utcai árusok standján: puhák, omlósak és fehér cukorbajuszt hagynak maguk után. Vagy éppen a hatalmas bojt az Ismeretlen Katona emlékművénél őrt álló katonák facipőjén. És persze a szűk kis utcák az Akropolisz lábánál, ahol nemhogy a helyiek kertjében, de egyenesen a nappalijában érezzük magunkat. Hiszen Athén mindenkinek tartogat valamit – Athén, a sokarcú.