Barangoló – Megmártóztak a Pokoltóban

Állok a varsolci hegytetőn, és kicsit átköltve a kedvenc nótámat dúdolom: „A varsolci hegytetőn, integet a szeretőm…” Varsolc légvonalban nincs ide messze, legfeljebb egy kilométer, de a hosszú szerpentinen legalább három. A háromszáz méter magasnyi hágóról, melyen a Szatmárnémeti–Kolozsvár közti főutat megközelíthetjük, persze nemcsak a lenti falut látni, hanem a szilágysomlyói Magurát meg a Zilah fölötti Meszest is. Mindkét hegy, illetve hegyvonulat jeles hely.

Ország-világBalogh Géza2017. 11. 11. szombat2017. 11. 11.
Barangoló – Megmártóztak a Pokoltóban

A hatszáz méter magas Magurával szemben meredező „Púpos” hegy oldalában a régi somlyóiak ma is szívesen megmutatják azt a kisbarlangot, ahol az őskorban egy sárkány-kígyó lakott, melyet a Báthoryak őse ölt meg. Innen is került a címerükbe a három sárkányfog. De van ott más is, mégpedig a „Pokoltó”, ami egy kis tavacska, melynek a néphit szerint nincs feneke. Aki beleesik, csak a pokolban áll meg.

De nem mindenki hiszi ezt, a Magura boros gazdái semmiképp. Közülük sokan megmártóztak már a Pokoltóban, még ha nem is jószántukból.

A Magura oldalában ugyanis kiváló borok teremnek, a somlyói férfinép pedig szereti a bort. Így aztán, lefelé tartván a hegyről, már nem mindegyik józan, könnyen begurul a tóba.

De olyan, hogy valaki ezért a pokolba jusson… Ilyenről a legöregebb szilágysági krónikák sem tudnak.

Szép október végi nap süt, de hideg, borzongató szél fúj, a varsolci hegyoldal szüretelőit ez azonban cseppet sem zavarja. De hiába a jókedv: ha a régi gazdák most látnák ezt a hegyet, aligha mosolyognának. Mert itt is rengeteg az otthagyott parcella, ami az utóbbi hét-nyolc év műve. Tizenöt esztendeje, mikor először jártam erre, még mindenütt megművelt szőlősorok futottak fel a hegyre, ám amióta a romániai fiatalok is felfedezték, hogy a nyugati országokban jobban lehet keresni, innen is megindult a kivándorlás.

Sovány vigasz, hogy a románok sokkal nagyobb arányban választják a nyugatot – sajnos a magyar fiatalok közül is jóval többen mentek el, mint kellett volna.

Úgy tűnik, a kisüzemi szőlőművelésnek a magyarországihoz hasonlóan bizonytalan a jövője – legalábbis Varsolcon meg egyáltalán Szilágysomlyó környékén. De szerencsére nem a teljes Szilágyságban!

Az én kocsimban is szorong vagy nyolc üveg ballai bor: viszem a kalotaszegi barátoknak, ahol már nemigen lelni jó borra. A legjobb boros faluban, Szilágyballán vettem az út mentén kofáskodó fiatalasszonytól, aki a családjával az idén költözött haza Zilahról, mert megbetegedett az apja, nem bír már a ballai Öreghegyen lévő másfél hektárnyi szőlőjével. De a bort még ő alkotta. Rizling, leányka, kevéske muskotály – lenyűgöző a színe, az illata. Az íze is. Valami különleges, füstös mandulamazsola keverék aroma pókhálózza be az ember nyelvét, még ha csak egy gyűszűvel is iszik belőle. Az árról pedig ne is beszéljünk! Négyszázötven forint literje, pedig versenyre kelhet bármelyik agyonajnározott dunántúli fehérborunkkal.

Igaz, azt mondják, a ballai bor a legjobb egész Romániában, ám nekem ugyanilyen pompás volt a mocsolyai meg a szilágysámsoni száraz fehér is. Ráadásul a pincefalu is gyönyörű, a borosgazdák vendégszeretete pedig példátlan. Tavaly őszön, mikor legutóbb ott jártam, az egyik présháznál épp halat sütöttek – nem kellett sokat nógatniuk, hogy közéjük telepedjek.

A varsolci tóban fogott kárászokat, keszegeket pirítottak, s közben száraz, zöldessárga sámsonit kortyolgattak. Én persze vizet – de majd este, Kalotaszegen…
 

Ezek is érdekelhetnek