MAGYARORSZÁGON megszűnnek az SOS Gyermekfalvak, miután az osztrák központi szervezet csökkenti támogatásának mértékét. Battonyáról néhány éve orosházi kertes házakba költöztették a családokat, most a kecskemétieken a sor. Gyökeres változások várnak a nevelőszülőkre, ám az új feltételek nem mindenkinek tetszenek, az alapítványi vezetés viszont kedvezőnek látja az irányt: felnőttek és gyerekek egyaránt kikerülnek a túlzott védelmet nyújtó búra alól.

Elárvuló gyermekfalvak

– Biztosan hiányzik majd a falu, emlegetni fogjuk. De azt már most elmondhatjuk, hogy életünk legszebb és legnehezebb tíz évét töltöttük itt – készít rögtönzött számvetést a kecskeméti SOS Gyermekfalu egyik házának nappalijában Bóczerné Sinka Beáta és párja, Szilágyi Zoltán. Mindketten pedagógusok voltak Gyomaendrődön, múltjukat hátrahagyva 2009. november 16-án költöztek ide. Az első három hónapot segítőként töltötték el, ha egy nevelőanya szabadságra ment, beugrottak helyette. Amikor pedig ők vonultak el egy kis pihenőre, jöhettek is vissza. Történt ugyanis, hogy a gyermekfaluban hét testvért kellett elhelyezni – egyik napról a másikra. Helyzet van, mondta az igazgató, Zoli és Betti pedig örült, hiszen erre a pillanatra vártak, ráadásul akkoriban egy ház üresen állt. Amilyen gyorsan csak tudták, a szobákat berendezték, a gyerkőcöknek megfelelő méretű ruhákat szereztek, a hűtőszekrényt feltöltötték élelemmel. Most is elevenen emlékeznek arra, amikor a porta elé begördült a testvéreket szállító gépkocsi, és az a kép is előttük van, ahogyan a gyerekek az autóból kiugrálnak. Azóta sok minden történt velük. Valódi családdá kovácsolódtak, erőssé vált a kötelék köztük. A vér szerinti anyuka havonta látogatja őket, a legkisebb lány – aki három hónapos csecsemőként érkezett – azonban Bettit szólítja édesanyának. Mára hatan maradtak, a legidősebb, 23 éves testvér elköltözött tőlük, önálló életét éli.

Most viszont mindannyiuknak menniük kell.

Az SOS Gyermekfalvak hálózata hetvenéves múltra visszatekintő nemzetközi szervezet, öt kontinensen 134 országban vannak jelen, a hálózatot főleg cégek adományából tartják fenn. Magyarországon három gyermekfalut nyitottak: 1986-ban Battonyán, 1990-ben Kecskeméten, 1993-ban Kőszegen. Nagy lendülettel indult ez a civil szervezetként működő modell, annál is inkább, mert nálunk még alig vetült figyelem a gyermekvédelemre, az ezzel kapcsolatos törvény is csak 1997-ben született meg. Napjainkra azonban az SOS-rendszerbe kerülők ellátása is egyre inkább külső hálózatban foglalkoztatott nevelőszülőknél történik: hat éve tart az az integrációs folyamat, amelynek során az eddigi zárt területről a település lakóövezetébe költöztetik a családokat. Battonyán ez már megtörtént, most Kecskeméten és Kőszegen a sor.

És hogy lépni kell valamit, az nem kétséges. Ugyanis az SOS Gyermekfalvak osztrák központja 2013 óta fokozatosan csökkenti a támogatást. Ha pedig külföldről nem érkezik a korábbihoz hasonló mértékű anyagi forrás, akkor a magyar államnak kell cselekednie, hiszen a falvak központi kormányzati feladatot látnak el. Az állam ad is normatív támogatást: 2017-ben csaknem 400 millió forintot. A három gyermekfalu éves költségvetése 800 millió forint, ebből csak a kecskeméti intézmény 250 milliót visz el – és a város önkormányzata hozzátesz ehhez 22 milliót, amit csak a gyermekek átmeneti otthonára lehet fordítani. Ám a helyzet az, hogy ha a nemzetközi támogatás jelentősen kevesebb, az állami normatív támogatás pedig a közeljövőben várhatóan nem fog emelkedni, összébb kell húzni a nadrágszíjat: a kieső összeget ingatlanok, lakóházak, közösségi épületek értékesítéséből vagy bérbeadásából lehet pótolni; a családok kiköltöztetésével pedig, valamint a szolgáltatások és az irodai létszám csökkentésével tovább lehet ésszerűsíteni a gazdálkodást, az önfenntartóvá válást.

Néha a hangzatos féligazságok is futótűzként terjednek: az SOS Gyermekfalvakat végleg bezárják, kivéreztetik; üzletelnek az ingatlanokkal, pénzzé teszik mindhárom falut, ellehetetlenítik a főállású nevelőszülőket, többeket nyugdíj előtt pár évvel kilátástalan helyzetbe sodornak az új feltételekkel; nem beszélve a gyerekek jövőjét érintő bizonytalanságról, lelki sérüléseikről. Kiss Gergely, az SOS Gyermekfalu Magyarországi Alapítványának ügyvezető igazgatója ismeri az efféle aggályokat, érzékeli a feszültségeket, a kialakult helyzetet pedig így magyarázza:

– Nehezebben fogadják el a változásokat azok a főállású nevelőszülők, akik évtizedekkel ezelőtt költöztek a gyermekfalvakba, és megszokták azt a fajta védettséget, amit ez a rendszer ad számukra. Néhányan ennek elvesztését látják azzal, hogy külső ingatlanba kell költözniük. Szeretném hangsúlyozni: a tervezett lépéseket elsősorban a gyerekek érdekében kell megtennünk, természetesen a nevelőcsaládok megtartásával és újabbak bevonásával. Aki szeretne, maradhat a gyermekfalu ingatlanjában, de lakhatási hozzájárulást kell fizetnie. Eddig nem volt ritka, hogy hét-nyolc csemete gondozását is vállalta valaki, hiszen a házak így lettek méretezve. A gyermekvédelmi törvény már csak öt gyermek elhelyezését engedélyezi egy családban, mi pedig még ennél is kevesebbet, háromnégyet szeretnénk gondozásba adni. Tisztában vagyunk vele, hogy a falu nevelői közül nincs mindenkinek ötven kilométeres körzetben ingatlana, ezért mi bérelünk nekik kisebb alapterületű házat vagy önkormányzati bérlakást újítunk fel. Akinek viszont a közelben van ingatlana, a külső nevelőszülői hálózatban folytathatja, alapítványunk koordinálásával többen már most is így dolgoznak. Az átalakulásokat 2030 végére fejezzük be, amihez külön támogatást kapunk a központtól.

Térjünk vissza Bettihez és Zolihoz. Kifogyhatatlanok a családi történetekből, jócskán akad köztük vidám és szomorú is. Aztán a gyermekfalut érintő változásokra terelődik a szó. Szinte egyszerre mondják: már évekkel ezelőtt arra készültek, hogy ha elérik a nyugdíjkorhatárt, kiköltöznek innen. Betti édesapja halála után nővérével együtt örökölt egy szarvasi házat és két vízparti telket. Vettek egy lakókocsit, abban alakították ki szállásukat. Alig várják a péntek délutánt, hogy útra kelhessenek. A gyerekek is imádják a helyet, ahol kedvükre fürödhetnek, horgászhatnak, játszhatnak. Három éve lett egy tanyájuk is, erejükhöz mérten csinosítgatják.

– Legalább hat-nyolc millió forintot költöttünk már rá – árulja el Betti. – Elébe mentünk a változásoknak, most meg napirendre került a gyermekfaluban a kiköltözés. Nekünk van hová menni a hat gyerekkel. Ahogy hallani, akinek nincs saját ingatlana, azoknak segít az alapítvány. Remélhetőleg minket sem hagynak magunkra, hiszen jócskán van még mit csinálni a házon, és a szobák berendezése is hátra van.

– Hogy mikor megyünk el innen, azt még nem tudjuk pontosan – veszi át a szót Zoli. – Az biztos, nem szeretnénk lakbért fizetni a faluban, ha már van saját otthonunk. Reméljük, mind a hat gyereket vihetjük magunkkal, ha elválasztanának bennünket, azt mindannyian megszenvednénk. A bizonytalanság miatt néha feszültebbek vagyunk, a gyerekek is kérdezik, mi lesz velük.

Magyarországon ötezer nevelőszülőt tartanak számon, mindenki a saját ingatlanjában vagy bérleményében gondozza a gyerekeket. Ehhez képest az SOS Gyermekfalvak berkein belül összesen 75 nevelőszülőről tudunk, közülük 32-en még mindig az alapítvány házaiban végzik munkájukat, többüknek nincs saját ingatlana. Ha ezt az arányt nézzük, óhatatlanul nagyobb előnyt élveznek az SOS-szülők. Havi fizetést kapnak, a gyermekek részére pedig ellátmányt, illetve az államtól járó szociális támogatásokat, például a családi pótlékot, ingyenes iskolai étkeztetést is igénybe vehetik. Amíg korábban a közüzemi költségek 60 százalékát kellett megtéríteniük, idén januártól a teljes rezsit rájuk hárítják. A következő évtől – a családtagok számától függetlenül – lakhatási hozzájárulást kell fizetniük, havonta 30 ezer forintot. Megszűnik az alapítványi táboroztatás, a gyermekszállítás, a helyettesítésre és a segítői feladatok ellátására csak megbízási szerződést kötnek, ami szerint nem jár szabadság, 13. havi díjazás, munkavégzési segély és táppénz sem minden esetben – mindezeket többen a körülmények minőségromlásaként fogják fel. Az is tény, hogy az SOS-családok eddig egy mesterséges, túltámogatott helyzetben éltek, s az így felnövő fiatalok kikerülve a való életbe sokkal nehezebben szembesülnek a rájuk váró kihívásokkal. Kiss Gergely ügyvezető igazgató ideillő, a jövőre vonatkozó megállapítása ez: „A nevelőcsaládokat önállóságukban kell megerősítenünk, szubjektív döntéshozatalra és felelősségvállalásra kell ösztönöznünk.”

De nézzünk a gyermekfalu kerítésén kívülre is. A kecskeméti Wórum Judit középiskolás korában gondolt először az örökbefogadásra. Amikor eljött az ideje, csak falakba ütközött, miközben a nevelőszülőségről csupa pozitív véleményt hallott. Egyszer aztán a kórház gyógytornászaként összehozta a sors az SOS Gyermekfalvak nevelőszülői tanácsadójával – és innentől kezdve nem volt visszaút. Éppen indult egy képzés, amelyet sikeresen elvégzett. Nem kellett sokáig várnia az első leányra, akit a Jézuska „hozott”, a másodikat a Mikulás. Most két lányt nevel, a nagyobb betöltötte a tizennyolcadik életévét, hamarosan elköltözik hazulról a gyermekek átmeneti otthonába, ahol elkezdi önálló életét és tervezi a továbbtanulását.

– Szerencsére engem nem érintenek a változások, össze is teszem a két kezem – újságolja Judit. – Az SOS-faluban lakó nevelőszülőktől most sok mindent elvesznek, ami eddig kézenfekvő volt számukra. Betérve a faluba sokszor magam is úgy éreztem, mintha egy kis úttörőtáborban járnék. A gyerekek nem természetes közegben nőnek fel, nem csak a normál családról, de az élet hétköznapi dolgairól is kevés fogalmuk van. Sokan azt sem tudják, hogyan kell egy csekket feladni. Ha kikerülnek a védettségből, az csak előnyükre válik. Szerintem jó döntés volt az integrálás bevezetése. Nekem annyiból könnyebb a helyzetem, hogy a környezetünkben nincs más, akit nevelőszülő nevel, csak „normális” családok élnek (apa, anya, gyerek), és a gyerekek ezt tekintik normálisnak, mi pedig egy kicsit különlegesek vagyunk. Csilla rátér az önállósulás útjára, nem lesz mindig a közelében segítség. Kipróbálhatja magát, s ha elbotlik, akkor sincs katasztrófa.

Wórum Judit korábban sorsfordító döntést hozott: otthagyta a megyei kórházat, és az SOS Gyermekfalvak nevelőszülője lett. Az elején kiszámolta, mire elég nevelőszülői jövedelme. Szűken csak a megélhetésre, ruhára, színházra, egyebekre egy fillér sem jutott. Aztán egy fogyókúrás csoportnál lett pszichológus, miután megszerezte az ehhez szükséges oklevelet, néha pedig gyógytornászként is vállal magánúton egy-egy pácienst. Így már elég a pénzük ahhoz, hogy viszonylag kényelmesen megéljenek. Egy átlagos, egyedülálló, dolgozó anyuka nem remélhet annyi anyagi támogatást, mint ő, úgyhogy ennyiben szerencsésebb. Szakmai segítséget a gyermekfalu munkatársaitól kap, akiket néha csak azért hív fel, mert jólesik valakinek kiönteni a szívét, s ahogy elsorolja a gondjait, máris megnyugszik.

Battonyán már teljesen kiürült a gyermekfalu. Lakói tíz orosházi családi házba költöztek, az ingatlant 150 millió forintért hirdetik, de három éve nem találnak rá vevőt: túlságosan a periférián fekszik. Bérbeadás, ingyenes használatba adás, adományozás is szóba jöhet. A kőszegi gyermekfalut öthektáros zöld terület veszi körül, amit parcellánként próbálnak értékesíteni, a szolgálati lakásokba albérlőket várnak, a közösségi épületeket megnyitják a városiak előtt. A kecskeméti gyermekfalu kapuit már évek óta leszerelték. A telket körbevevő kerítést is le fogják bontani. A központi fogadóépületet a városrész lakossága vette birtokba, nyugdíjasok találkoznak benne, havonta istentiszteletet is tartanak. Az irodákat hamarosan máshová költöztetik. A házak is kiürülnek egyszer, ha mindenki távozik onnan. Az SOS Gyermekfalura 2030-tól elsősorban nem mint épületegyüttesre gondolhatunk. Egy közösséget, egy programot fog jelenteni, amely a szülői gondoskodás nélkül maradt gyermekekért dolgozik továbbra is.

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELEI

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.