KISLÁNYKÉNT SÍRVA FAKADT, ha fotózták – most elismert fotótörténész, szakíró, tanár, a Budapest Fotófesztivál kurátora, a Magyar Fotótörténeti Társaság tagja. A fénykép más országokban már jó ideje a kulturális élet és a műkereskedelem szerves része. Szarka Klára azért küzd évtizedek óta, hogy a fotográfiát hazánkban is a megfelelő rangján értékeljék. A minap megnyílt fotófesztivál ürügyén beszélgettünk.

Elég csak érezni

– Az interjúra készülve kerestem nyomát annak, vajon hogyan fényképez az, aki ilyen kifinomult ízléssel nyúl mások fotóihoz, de semmit sem találtam. Hogyhogy?!

– A kamera másik oldala sosem érdekelt igazán, sőt az idő előrehaladtával egyre kevésbé. Még a hobbifényképezéssel is felhagytam, amikor egyre mélyebben beleláttam, miféle adottság, tehetség, egyedi látásmód szükségeltetik ahhoz, hogy valaki kiemelkedjen a többiek közül – az én képeim viszont középszerűek voltak, azt pedig nem akartam. Úgyhogy nekem nincs vastag családi albumom, még a gyerekemről se.

– Mikor kötelezte el magát az egykori síró kislány a fotók mellett?

– Bölcsész vagyok, történelem szakon végeztem. Az egyetem ideje alatt a film és a fotó érdekelt. A diploma után a Műegyetemen művelődésszervező lettem, kiállítások szervezésével akartam megfogni a hallgatókat. Egyszer a rádióban hallottam valakit – később kiderült, Féner Tamás fotóművészt – arról beszélni, hogy a világban léteznek fotógalériák, ahol csakis fotográfiákat állítanak ki; ez rendkívül felcsigázott. Aztán a sajtóban dolgozó férjem révén megismerkedtem Szalay Zolival, és amikor a szakmabeli fényképészek számára kiírt pályázatokról, díjakról beszélgettünk, adta magát az ötlet: ki kellene állítani legalább a díjazottak képeit. Így született meg a magyar sajtófotó-kiállítás 37 évvel ezelőtt. A legutóbbi megmérettetésen 276 szerző 2462 pályaművel indult sikeresen, a zsűri összesen 6305 képet tekintett meg. Nekem pedig a hobbim idővel a hivatásom lett.

– Mennyit lendített a fotográfia megbecsültségén, hogy a World Press Photo kiállítás 1975-ben Magyarországra jött?

– Óriásit! Amikor a szervezők szerették volna évente a szocialista országokban is bemutatni a világ legjobb fotóit, elsősorban a nagy magyar fotográfuselődök, André Kertész, Robert Cappa, Brassai, Paul Almási, Moholy-Nagy László miatt döntöttek mellettünk. Keleti Éva Kossuth-díjas fotóművész volt az első, Magyarországról meghívott zsűritag a WPP-n. 1973-ban Bulgáriában találkozott a szervezet akkori elnökével, jókat beszélgettek, majd három hét múlva levélben kérték fel a zsűrizésre. A WPP nem titkolt célja az volt, hogy a zsűritagok majd hidat képeznek Kelet- és Nyugat-Európa között, általuk behozhatják képeiket a szocialista országokba is, ezért minden évben két fotós a vasfüggöny innenső oldaláról érkezett. A válogatás sokszínűsége érdekében az alapszabályzatban kikötötték, valaki maximum három alkalommal vehet részt a munkában. Keleti Éva a mandátuma lejártával Korniss Pétert ajánlotta maga helyett, majd Révész Tamás és Bara István következett. Így a hetvenes évek közepétől a nyolcvanasok végéig jelen voltunk a zsűriben, ahol a szakma nyugati nagyágyúi foglaltak helyet.

– Hogyhogy megengedték, hogy cenzúra nélkül kiállítsák a Nyugatról jött képeket?

– Nem egészen így történt. A szabályzat szerint minden döntős képet minden országban ugyanúgy falra kell tenni. A World Press-delegáció valóban így láthatta a tárlatot, de történt egyszer, hogy a távozásuk után egy órával, Aczél elvtárs érkezésekor a Szolzsenyicin-portrét eldugták. Később pedig a tiltott orosz író neve, a képaláírás valahogy „leesett”…

– Mondjuk a festészettel vagy a szobrászattal összevetve a fotografálás rendkívül fiatal keletű, alig 200 éves találmány. Mennyire rögös út vezet ahhoz, hogy a fotó is hasonló művészeti rangot szerezzen?

– Sajnos Magyarország ebben vagy húsz évvel elmaradt az élenjáró országoktól. A fotografálást sokáig nem vették komolyan, a nagy elődöket itthon nem ismerték. Kétségkívül a sajtófotó-kiállítás is formálta a közízlést, a médiában a fénykép egyre inkább rangot szerzett a betűk mellett. A rendszerváltás után kapott igazi lendületet a folyamat, többek között megalakult a Magyar Fotográfiai Múzeum és a Magyar Fotográfusok Háza (Mai Manó Ház), ösztöndíjakat hoztak létre, mindez vonzotta a fiatalokat…

– Pénzben mennyit kóstál ez a megbecsültség?

– Ha végignézzük a magyarországi árveréseken eddig egymillió forint feletti leütési áron eladott fotográfiákat, abban 13 szerző 28 művét találjuk. A legmagasabb leütési árat, 32 ezer eurót, akkori árfolyamon kereken 9 millió forintot 2012-ben egy Robert Mapplethorpe-férfiaktért fizettek. A második legmagasabb összeget is egy külföldi művész, Oleg Dou képéért fizették, 7,5 millió forintot. A harmadik helyen magyar fotóművész, André Kertész áll 4,4 milliós leütéssel; magasan tőle szerepel a legtöbb, kilenc kép a listán. Világviszonylatban nézve a magyar fotográfia legnagyobb műkereskedelmi sikere: Moholy-Nagy László 1925-ben készített egyik vintázs (első kópia) Fotogramjáért 2012-ben a Sotheby’s New York-i árverésén 1 482 500 dollárt, akkori árfolyamon számolva nagyjából 431 millió forintot adtak.

– És melyik a világ legdrágább fotográfiája?

– A német Andreas Gursky 1999-ben készített Rhein II. (Rajna II.) című, nagyméretű, plexiüvegre kasírozott, digitálisan rögzített és nagyítás előtt számítógépen erősen manipulált fotójáért 2011-ben a Christie’s New York-i árverésén jutalékokkal együtt 4 338 500 dollárt fizettek, azaz az akkori napi árfolyamon átszámolva 992,5 millió forintot.

– Rendkívül elfoglalt, mióta a napokban megnyílt a 3. Budapest Fotófesztivál, két hónapon át egymást érik a rendezvények, kiállítások. Bírja?

– Ez nem lehet kérdés, hiszen kurátorként a szívügyem. A fotófesztivál ötlete Mucsi Szilvia fotóművész és Somosi Rita művészettörténész fejéből pattant ki három évvel ezelőtt: hozzunk Magyarországra izgalmas fotóművészeti anyagokat a nagyvilágból, mozgassuk meg a hazai alkotókat, csoportokat, és mindezeket mutassuk meg a nagyközönségnek a kulturális intézetekben, múzeumokban, magángalériákban. Létezik egy saját listánk a kedvenceinkről, akik izgalmasak, nem szokványosak, mégis vonzók.

– A tavalyi fesztivál Malkovich-kiállítása tökéletesen illett ebbe a keretbe!

– Észrevette, hogy John Malkovich nevével emlegeti a fotókiállítást? Az ezerarcú amerikai színész egy igazi húzónév, de hát mégiscsak a fotóművész, Sandro Miller volt a főszereplő. Miller „újratervezte” Irving Penn Truman Capoteról készített képét, Bert Stern fotóit Marilyn Monroe-ról, Dorothea Lange felvételét egy menekülő anyáról vagy Robert Mapplethorpe puskás önarcképét. Elképesztő fotósorozat ez az elmúlt évtizedek legikonikusabb portréiról, mindegyiken a színésszel a főszerepben.

– Az idei sztárvendég, David Lynch neve viszont a Twin Peaks-rajongóknak biztosan ismerősen cseng: a rendező a harmadik szériában a nagyothalló FBI-főnököt alakítja. Ezek szerint fotografál is.

– És még fest meg zenél is! Szédületesen sokoldalú és termékeny, bármihez nyúl, az alkotásaiból süt az egyediség és a kreativitás. A XXI. század globalizált Franz Kafkájaként emlegetik, mindenkit megérint ez az álomszerű, bizarr képi világ. A műcsarnokbeli Kis történeteket csakis kellő nyitottsággal érdemes megnézni.

– Bevallom, sokkal könnyebb értelmezni és megszeretni a réges-régi, megsárgult, fekete-fehér fényképeket, ahol minden pontosan az, aminek látszik…

– Minden művészeti ág esetében megfontolandó az a jó tanács, hogy nem kell mindig tudatosnak, racionálisnak lenni. Nem kell mindent érteni – elég csak érezni. De értem, amit a régi fotográfiákról mond, a történészi vénám miatt én is vonzódom hozzájuk, igyekszem minél többet közszemlére tenni. Bújom a régi történeteket, a XX. század második felének dokumentarista és sajtófotói a kutatási területem, itt igyekszem menteni az értékeket. Legelőször Hemző Károly kért fel, hogy foglalkozzam az életművével – az első fényképkockától az utolsóig mindet ismerem, ez majd” egymillió képet jelent –, aztán Keleti Éva. Kiállításokat rendezek, írok, de legfőképpen „házalok”, hogyan lehetne valahol, valahogyan egyben tartani az életműveket. Hemző halála után özvegye, Lajos Mari alapítványt hozott létre, a Hemző-díjjal 35 év alatti fotográfusokat jutalmazunk.

– Eddig csupa „nagy bölény” magyar fotográfus neve hangzott el. Lesz utánpótlásuk?

– Igen. Régóta tanítok a Szellemkép Szabadiskolában, pár éve vezetem a MÚOSZ-ban a fotóriporter-tanfolyamot, és öröm foglalkozni a fiatal tehetségekkel. Nyugodt vagyok.

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.