SZABÓ LÁSZLÓ NÉGY ÉVE, zajos társadalmi közegben vállalta el a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöki tisztségét. Interjúnkból kiderül, hogyan halad a munkával, és milyen a magyar parasport jelene, lehetősége.

Élet a győztes oldalon

– Amikor 2015-ben a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke lett, a szövetség meglehetősen nehéz helyzetben volt. Megítélése nem volt éppen a legkedvezőbb, a sajtóban sokat cikkeztek erről. Akkor azt mondta, hogy csákánnyal gyors eredményeket lehetne elérni, de az építkezéshez vakolókanálra lesz szüksége. Hogyan halad a vakolással?

– Jó, hogy kérdezi, mert még mindig sokan gondolják úgy, hogy csákánnyal kell haladni. Pedig a vakolókanál a hasznosabb. Éppen ma, amikor beszélgetünk, ünnepeljük a Magyar Parasport Napját, és annak örülünk, hogy ezen a napon 535 iskolában és óvodában gyerekek, diákok tízezrei ismerkednek meg a parasportokkal. Az emléknapról még az Országgyűlés döntött 2017-ben, ráadásul egyhangúlag, vagyis kivétel nélkül minden képviselő megszavazta, ami azt mutatja, hogy lám, vannak olyan ügyek, amelyek összetartanak bennünket, magyarokat. A fogyatékosok, a fogyatékossport ügye társadalmi habarcs, ebből fakadóan pedig több mint sport. Amikor tehát a vakolókanálról beszélek, akkor valójában az ilyen apró építkező lépésekre gondolok. És ha sok ilyen téglánk van, akkor az építkezés halad.

– Voltak idők, nem is olyan régen, amikor sokan hangoztatták azt, hogy a sport az a terület, amelyik segíthet a fogyatékosok integrációjában. Ez egyrészről jól hangzik, hiszen fontos lehet a fogyatékosok elfogadásában, ám másrészről szomorú, mert jelentheti azt is, hogy ha nem lenne sport, talán nem is foglalkoznánk az integrációval.

– Értem, mire utal, de fontos kimondani: attól, hogy valaki fogyatékkal született vagy szerzett okból vált fogyatékossá, nem kerül a társadalom vesztes oldalára. Lehet láb nélkül, halló fül nélkül vagy átültetett vesével is a győztesek oldalán lenni. És be kell látni azt is, hogy mindannyian fogyatékosok vagyunk: vagy a szépségünk nem annyi, mint másnak, vagy az eszünk, vagy a humorunk, vagy az intelligenciánk. Ezzel – anélkül, hogy bárkit megbántanék – csak azt akarom mondani, hogy nincs tökéletes ember. Csupán élnek közöttünk olyanok, akiknél ez jobban látszik. De mondok mást: Érdi Tamás vakon zongorázik. Ennek ugye semmi köze a sporthoz. Weisz Fanni siketen modellkedik. Deák Bill Gyula egy lábon állva énekel. Ők olyan fogyatékkal élő honfitársaink, akik példát mutatnak a maguk területén. Miközben: számít bármit is, ha valaki vakon zongorázik, siket vagy féllábú? Az akadályok legtöbbször a fejekben vannak, és azokat nehezebb legyőzni, mint hinnénk. Pedig odafigyeléssel szinte bármi megoldható. Hadd meséljem el, hogy mennyire büszke vagyok a tízéves fiamra, aki a munkám miatt nyilván sokat van olyan közegben is, ahol a fogyatékkal élők jelen vannak. Van egy osztálytársa, akinek egyik lábán járógép van, és amikor a fiú leült a kispadra, mondván, ő nem tud focizni, a fiam azt mondta, az lehetetlen, hogy ne vegyék be legalább kapusnak. A fiú beállt és védett, ahogyan tudott, és boldog volt, hogy a többiekkel játszhat.

– Ön szerint a társadalomban hol húzódik az a vonal, amikor eldől, hogy egy közösség segít valakin, vagy ugyanúgy bánik vele, mint a társadalom bármely tagjával?

– Ez fontos kérdés. A fogyatékkal élők sokszor ki is mondják, hogy őket nem kell sajnálni. Egyrészt nem szorulnak rá, a parasportolók nem kiscicák, akiket folyton simogatni kell. Másrészt nem győzöm elégszer elmondani, hogy a fogyatékkal élő ember nem a probléma része, hanem erőforrás. A fogyatékos sportolóknál van egy mondás, így hangzik: ne azon bánkódj, ami nincs, hanem annak örülj, ami van. Ez az erőforrás nagyon fontos energia, amit egy társadalomnak használnia kell.

– Vagyis, visszatérve az első kérdésre: hol is tart a vakolással?

– Ott, hogy ma nyugalom van, az edzők és a sportszakemberek teszik a dolgukat, a sportolók készülnek. Sok új tehetségre bukkantunk, és sok fiatal találta meg az örömét a parasportban. Az edzőket még anyagilag is tudjuk támogatni munkájukban, erre korábban sokkal kevésbé volt példa. Számos világversenyt tudtunk rendezni, ami azt mutatja, hogy a sportdiplomáciában is előrébb tudtunk lépni. De nem akarok kitérni a kérdés elől: építkezünk, ám a ház még nincs kész. Az a célunk, hogy a 2020-as tokiói paralimpiára minden idők legnagyobb csapatával utazhassunk ki, és hogy minden idők legeredményesebb küldöttségével térjünk haza. Erre egyelőre van esélyünk.

– Ha már szóba hozta a megbecsülést: a tokiói olimpián már ugyanannyit ér majd a paralimpiai arany érem, mint egy olimpiai aranyérem? Merthogy legutóbb, Rióban csak éppen a felét.

– Ezen a területen van még tennivalónk. Miközben eredmények már így is vannak. Az arany-, ezüst- és bronzéremért járó, 35 éves kor utáni életjáradék már egységes mértékű, függetlenül attól, hogy a sportoló olimpiai vagy paralimpiai érmet nyert-e. Abban a kérdésben azonban, hogy a paralimpiai aranyéremért csak feleannyi jutalom jár, körültekintően kell fogalmaznunk. Ez ugyanis nagyon sok embert érzékenyen érint. Számomra nem kérdés, hogy a Magyar Paralimpia Bizottság elnökeként azon kell dolgoznom, hogy a jutalom mértéke ugyanannyi legyen, mint az olimpiai érmek esetében. És azt is tudom, ebben a küzdelemben olyan tényekkel szemben kell érvelnem, hogy van olyan paralimpiai sportág, amelyben hét vagy nyolc ellenféllel kell megküzdeni az aranyéremért, míg akad olyan olimpiai sportág, ahol a versenyzőknek több tucat ellenfélen kell átjutniuk ahhoz, hogy egyáltalán kijussanak az olimpiára.

– Miközben az csak döntés kérdése, hogy mit jutalmaz az állam.

– Éppen ezért most nem is vállalkoznék annál többre, mint hogy bemutassam a helyzetet, amiben most vagyunk.

– Nehéz küzdelem elébe néz.

– Valóban, de szerencsére vannak megvitatható részei. És éppen ezért van szükség arra a munkára, amit lassú építkezésnek hívok. Mert azt kell elérni, hogy a társadalom minden szereplője tudja, mit is jelent a parasport. A testnevelő tanárok szerencsére már tudják, milyen például az ülőröplabda, a gyerekek pedig játék közben azt is megértik, átérzik, hogy milyen az, ha valakinek nincsen lába. És legyünk őszinték: sok ember viszolyogva nézi, ha csonkolt végtagot lát, elfordítja a fejét, ha egy test deformált, és türelmetlen, ha valaki csak nehezen tudja kifejezni magát. Persze érhető, hogy ez okozhat némi távolságtartást, de senki nem mondta, hogy az építkezés könnyű feladat.

– Ehhez képest nem túl nagy ugrás az, hogy 2020- ban, Tokióban minden idők legnagyobb létszámú és legeredményesebb magyar paralimpiai csapatát szeretné látni?

– Nem tehetünk úgy, mintha a parasport nem a győzelemről szólna. Ez versenysport, minden szereplője komolyan veszi. Vagyis az, aki parasportolónak áll, győzni akar. Mert lehet, hogy nemes dolog csupán részt venni a paralimpián, de ahogyan egy edző, én sem mondhatom azt senkinek, nyugi, elég lesz a harmadik, jó lesz a hatodik hely is. Az más kérdés, hogy ha valaki szívvel-lélekkel beleáll a küzdelembe, az mire lesz elég egy versenyen, de ha hazafelé őszintén egymás szemébe tudunk nézni, akkor elégedettek lehetünk.

– Amikor a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke lett, azt mondta, ezért a munkáért nem kér pénzt. Miért döntött így?

– El tudom fogadni, hogy egy sportszövetség elnöke fizetésért dolgozzon, hiszen ez sok munkával és felelősséggel jár, én azonban nem főállású elnök vagyok. Nem érzem fairnek, hogy ezért pénzt kérjek. Üzletember vagyok, vannak vállalkozásaim, főként a kommunikáció területén, és büszke vagyok arra, hogy azok a vállalkozások megállják a helyüket. Az elnöki munka számomra – ha úgy tetszik – misszió, amit örömmel látok el, és nem tagadom, hogy ez elém hoz olyan lehetőségeket és kapcsolatokat is, amelyek segítségemre vannak az életem egyéb területein is.

DRASKOVICS ÁDÁM FELVÉTELE

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.