Federer könnyei

Roger Federer sok szempontból kiemelkedik a tenisz, de általában a sport legsikeresebb egyéniségei közül. Játéka földöntúli eleganciát sugárzott, és ő arisztokrataként viselkedett a pályán. Állítólag életében kétszer sírt a mérkőzés után, az első és az utolsó veresége alkalmával. A minap, a visszavonulásakor.

A kis Rogert már első pillanattól elbűvölte a tenisz. Szülei amatőr szinten játszottak, és versenyeken is részt vettek, így viszonylag korán ütő került fiuk kezébe is. A klubban, ahová a szülők teniszezni jártak, a cseh Adolf Kacovsky volt Federer első edzője. Visszaemlékezései szerint a kisfiú nagyon tehetségesnek látszott, imádta a játékot, és mindig azt hajtogatta, hogy a világ legjobbja lesz. Korai ambíciója mindenkit meglepett, a felnőttek, beleértve Kacovskyt is, csak nevettek rajta…

Első „hivatalos” meccsét a kis Roger 6-0, 6-0-ra elveszítette, volt is ám sírás a súlyos vereség után. De szívós volt, tovább gyakorolt, ha nem talált edzőpartnert, képes volt 4 órán át a falnál ütögetni egyedül. 1993-ban, 11 évesen már svájci korosztályos bajnokságot nyert.

Kacovsky azt is elárulta, hogy ambiciózus neveltje nehezen viselte a vereségeket. Gyakran előfordult, hogy földhöz vágta az ütőjét, és káromkodott is rendesen. Szülei már azzal fenyegették meg, hogy nem mennek vele többet a mérkőzéseire, mert szégyellik viselkedését. Akkoriban az egyik legfőbb ellenfele Dany Schnyder (a női profi mezőnyben ismertté vált Patty Schnyder fivére) volt. Schnyder évekkel később felidézte, hogy Federer gyerekként igen agresszíven játszott, és gyakran hibázott. 11-12 éves kora között azonban ez megváltozott, a húzásai kezdtek bejönni, és ő többé már nem tudta legyőzni Rogert.

Federer idővel kinőtte az edzések korábban megmutatkozó lelkesedését, és elveszítette motivációját a gyakorlás iránt. A meccsek érdekelték igazán.

Taróczy Balázs mesélte egy alkalommal, amikor Rafael Nadalról és Roger Federerről beszélgettünk, hogy ég és föld a különbség a két karakter között. Taróczy személyesen látta sok edzésüket. Míg Nadal számára élet-halál küzdelem volt minden egyes edzés, Federer a haverjaival ütögetett, viccelődött a gyakorlások idején. A pályán azonban már minden más volt. Ott Federer is igazi oroszlánná vált.

A modern kor teniszrajongói abban a szerencsében részesülhettek, hogy az elmúlt bő két évtizedben három zseniális teniszező csatáit élvezhették. Roger Federer 1998-ban, 17 évesen lépett először pályára profi teniszezőként, Rafael Nadal 15 évesen, 2002-ben, Novak Djokovics pedig 16 évesen, 2003-ban játszotta első ATP-mérkőzését. Federer ekkor már győzelmet aratott Wimbledonban. Ők hárman összesen 63 egyéni Grand Slam-trófeát nyertek. Federer 20-at, Djokovics 21-et, Nadal pedig 22-t (a szerb és a spanyol játékos estében ki kell emelni, hogy eddig).

A három teljesen különböző egyéniség csatái mindig különleges csemegének ígérkeztek a szurkolók számára. Nadal a rakkolós típus, aki minden következő labdamenetre koncentrál, úgy küzd érte, mintha az élete múlna rajta. Djokovics a rafkós, a lélekben sziklaszilárd teniszező, aki a lelki erejével is képes ellenfele fölé nőni. És Federer a művész, aki elegáns ütéseivel látszólag erőlködés nélkül tudta elsöpörni ellenfeleit. Látszólag. Mert látszólag Csollány Szilveszter kereszttartása is könnyűnek tűnt a gyűrűn, persze, csak ha ő csinálta.

Mint minden sport, a tenisz is rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben. A játék gyorsabb lett, a teniszezők gladiátorokká erősödtek, az erő egyre inkább dominál a pályán. Ezt a folyamatot támogatta a teniszütők rohamos fejlődése is, és ennek megfelelően alakult az ütések kivitelezésének technikája is. Ma már dominál a kétkezes fonák, a gyilkos erővel megütött, erőteljesen pörgetett tenyeresek, az ellenfelet védekezésre kényszerítő, letaglózó adogatások.

Federer mindennek meg tudott felelni, de sajátos módon a klasszikus tenisziskola mintapéldájaként. Mozdulatait a régen volt tenisziskolák tankönyvei írták le, sőt azokat is a lehető legszebb kivitelben tudta megvalósítani. Ráadásul egykezes fonákot ütve, ami külön bravúr a mai játékban. Mindehhez pedig megfelelő erő, gyorsaság és hatékonyság társult. Hogy miként csinálta ezt Federer? Több tényező is szükséges ehhez. Mindenekelőtt ismerni kell az „édes” pontot.

A teniszütés ideális végrehajtásakor a játékos olyan pontosan irányítja ütőjét, hogy annak húrozata a középső részével találkozik a labdával. Meg kell mondanom, hogy nagyon kellemes a tökéletes ütés közben a teniszezőt átjáró érzés. Egyszeriben minden légiesen könnyűvé válik. A labdának nincs súlya, az ütő nem remeg, az ellenfél ütésének ereje már nem teher, minket szolgál. A labda pedig pontosan oda repül, ahova ütni terveztük. Ez az édes pont (angolul sweet spot).

Hogy miként lehet a lehető leggyakrabban ilyen könnyed ütéseket ütni? Több feltételt is teljesíteni kell ehhez. Mindenekelőtt kiváló lábmunkára van szükség. Régi szabály, hogy a teniszt lábbal játsszák. Kicsit furának hangzik, de az biztos, hogy amennyiben a játékos nem ér oda a labdához, akkor nem tudja vissza­ütni azt. Ráadásul fel kell vennie az optimális pozíciót is ahhoz, hogy jól tudja végrehajtani az ütést.

Sokat segít, ha jól „olvassuk” az ellenfél játékát, tehát időben tudunk helyezkedni az ő ütésének fogadására. Ezután már csak a kellő koordinációval és önbizalommal végre kell hajtani az ütést. És mindezt olyan erő és sebesség mellett, amilyennel például Nadal vagy Djokovics bombázza az ellenfél térfelét. A könnyedség, amit az ilyen technika nyújt, majdhogynem elérhetetlen. De nem Federernek. Az ő játéka muzsika. A fejében máshogy áll össze ez a játék, mint a többségében. Valahogy úgy van ez, mint Paganini lehetett a hegedűvel vagy Liszt a zongorával.

Egy ilyen légies finomsággal játszó teniszezőhöz persze nem is dukál másfajta viselkedés, mint az előkelő elegancia. És Federerre ez volt jellemző. Mintha arisztokrata családból származott volna, csak a monokli hiányzott az összképből. Pedig szülei nem voltak arisztokraták. Édesapja, Robert Federer vegyészként kezdte munkáját a svájci Ciba vegyipari cégnél, majd utazásra és kalandra vágyva, a vállalat dél-afrikai üzemébe kérte át magát. Itt ismerkedett meg egy csillogó szemű titkárnővel, Lynette Duranddal, akit feleségül vett, és aki visszaköltözött vele Svájcba. A dél-afrikai származású édesanyának köszönhető, hogy Roger nevét angolosan ejtik.

És hol van már az a kisfiú, aki csapkodta az ütőjét, és szaporán káromkodott? Feledésbe merült, csak a Federer család legendáriumában él. A győzelmek és a trófeák kiegyensúlyozottá tették Rogert, még ha belül rendre meg is vívta a csatáit – saját magával.

Roger Federer szeptember 23-án az általa létrehozott Laver-kupán lépett utoljára pályára. Úgy hagyta abba pályafutását, ahogyan megélte azt, és ahogyan magánéletét is élte. Semmi csinnadratta, csak az egész világ figyelte, amint Rafael Nadallal az oldalán (ez volt az utolsó kívánsága!) a mérkőzéslabdával elveszíti utolsó (páros) mérkőzését. Visszavonulása pillanatát az ott fellépő többi világsztár, megannyi kőkemény har­cos kivétel nélkül megkönnyezte.

Federernek soha nem volt egyetlen botránya sem. Csendben, nyugalomban élte családi életét Mirka Vavrineccel (szintén profi teniszező volt, sérülés miatt vonult vissza 2002-ben) és négy gyermekével. A mai celebvilágot ismerve könnyen lehetne azt mondani, hogy szürke egyéniség volt, és nagyot nem is tévedhetnénk. Nem a botrányai, az eredményei beszéltek, méghozzá jó hangosan, az egész világ hallotta. 310 héten át vezette a világranglistát, 103 ATP-versenyt nyert, közöttük 20 Grand Slam-tornát, párosban (Stan Wawrinkával) olimpiai bajnok is lett. Rekordot jelentő öt alkalommal választották az év sportolójának. És mindennél többet elmond, hogy a legjobb férfiteniszezőnek járó Stefan Edberg-díjat a profi játékosok 13 alkalommal szavazták meg neki.