Hajóval a sivatagban

A jegyváltás előzménye: 6 óra tolongás a tűző napon, ami még novemberben is olyan erejű, hogy felperzseli az összes életkedvemet. A jegy igen drága, aminek nagy előnye, hogy állatokkal nem kell osztozkodnunk a kevés helyen a hajóban. A bárka jobb időkben német tavakat, folyókat járhatott, amit négy részre vágva hurcoltak el idáig, fedélzetén most a gyári előírás szerint megengedett létszám két-háromszorosa tolong.

Félreértés ne essék, boldogan vállalunk minden kockázatot, csak ne kelljen egy hetet várni a következő indulásra. A rutinos átkelőktől ellesett technikával megpróbálom lehűteni az izzásig hevült fedélzetet, mielőtt helyet foglalok a következő majd egy napra. Még mielőtt leülnék, gyorsan csinálok egy fotót, mire többen egyértelműen jelzik, hogy ezt nem kellene, így marad a barátkozás, amiben viszont elég jól kivehető célpontok vagyunk, mivel hogy körülbelül ötven egyiptomi, illetve szudáni jut egy fehér emberre. Mire a hajó elindult, már 3 Mohamed valamint 2 Ali nevezetű „baráttal” dicsekedhettem.

Egyikük figyelmeztet is, hogy mivel az élelmiszer hamar elfogy, érdemes lenne még most lekullognom a kantinba. Ez az utastér és a motortér közötti szűk folyosón található, ahol kis könyökölés árán hozzájutunk a csirkecombunkhoz. Mindenki mosolyog, szeretnek velünk együtt enni, és ők már valószínűleg tudják, amit mi még nem, hogy a tetőfedélzeten gondosan lefoglalt helyünkre mint a víz, úgy folytak be az arabok abban a pillanatban, hogy elhagytuk azt.

De kár idegeskedni, és még némi szánalmas mosoly is kiül az arcomra, amikor látom, hogy szoronganak a színes bőrű utastársak ott a szűk helyen. Nekünk meg marad a büfé, ahol – mit ad Allah – sápadt arcú sorstársainkkal vagyunk kénytelenek a kiszorítósdiról szerzett tapasztalatainkat megosztani. Nagyon ide illene egy kiadósabb sörözés elkezdése, de ez természetesen még legvadabb álmainkban sem juthat eszünkbe. Szudán területén amúgy is büntetendő a részegség.

A tenyérnyi ablakunkból szemlélt naplemente annyit jelent, hogy nem hevül tovább a szardíniásdobozunk, kezdünk visszahűlni európai hőmérsékletünkre. Épp hogy oldódik bennünk az indulás feszültsége, s lassan ráhangolódunk a hajó nyújtotta kétes kényelemre, mikor kitessékelnek minket a büféből. A fedélzet már órákkal korábban elesett számunkra, függőágyakkal is kár próbálkozni, az összes valamire való kampó foglalt, így nincs más választás, mint a kapitányt lefizetni, hogy a korlát „elnöki oldalán” ücsöröghessünk.

Pokoli hideg éjszaka váltja a nappali hőgutát. Útitársaim hangos fogvacogása csak akkor kezd halkulni, amikor a hajnali nap sugarai megvilágítják Abu Simbel sziklatemplomát. Ez az egyetlen beazonosítható, emberi kéz alkotta objektum, amit hajóutunk alatt láthatunk, s egyben azt is jelezi, hogy hamarosan megérkezünk. És már csak a heti egyszeri hajójárathoz igazodó, heti egyszeri szudáni vonatra kell valahogy felférni, hogy folytathassuk az utat.