Házasság a homokon – A Kiskunságban mindenki vizet akar – A gazdák elkeseredésükben tenni próbálnak valamit

EZ A NYÁR IS BEBIZONYÍTOTTA: még közelebb kerültünk a kiszáradáshoz. Borús jóslatok szerint az Alföld elsivatagosodik, az egyre fogyó víz megfizethetetlenné válik, a gazdáknak át kell térniük a szárazságtűrő növények termesztésére. Sürgősen változtatni kell a helyzeten, ezért vették saját kezükbe sorsukat a kiskunsági emberek.

Ország-világBorzák Tibor2017. 08. 30. szerda2017. 08. 30.

Kép: Szank, 2017. augusztus 15. Vizgazdálkodás Szank térségében. Molnár Géza. Fotó: Ujvári Sándor

Házasság a homokon – A Kiskunságban mindenki vizet akar – A gazdák elkeseredésükben tenni próbálnak valamit
Szank, 2017. augusztus 15. Vizgazdálkodás Szank térségében. Molnár Géza. Fotó: Ujvári Sándor

Kiáltványt kaptunk a homokvilágból. A kiskunságiak okosan és hatásosan megfogalmazott írásukban felvázolják szűkebb pátriájuk sanyarú sorsát, otthonaik, földjeik és jószágaik végveszélybe sodródását.

Az őket fenyegető veszedelem elhárításához segítséget kérnek az ország és a régió vezetőitől. Gyakran szokták emlegetni arrafelé: „Aki homokon gazdálkodik, az házasságot köt a nyomorúsággal.” És valóban, mert a homokot szántják, gyötrik, öntik belé a műtrágyát, de vajmi kevés hasznot lelnek benne. Mennyiben más lenne a helyzet, ha ugyanitt a vízzel gazdálkodnának!

Egyszer sok van belőle, máskor meg kevés. Hajdanán nagyapáik, dédapáik pontosan tudták, hogyan terelgessék, őrizgessék a vizet, hiszen az járt a földhöz, és nem kellett hozzá dózer, árokásó vagy markoló, csak a táj ismerete, szeretete.

– Az a legnagyobb probléma, hogy ami víznek itt kellene lennie, az már régen a Fekete-tengerben van – árulja el az „ősbűnt” Molnár Géza szakmai tanácsadó, a kiskunsági kezdeményezés egyik vezérszónoka, akivel járjuk a szanki határt.

Megállunk a Dong-ér egyik zsilipjénél, ahol május vége óta egy csepp víz sem haladt át, teljesen kiszáradt a meder.

– Valamikor az itteni településeket tavak vették körül, csónakázni lehetett rajtuk, még ember is belefulladt az egyikbe. Mára kiszáradtak, legtöbb helyen felszántották a medrüket. Az utóbbi egy évtizedben több milliárd köbméterben mérhető a táj vízvesztesége. Nekünk az a feladatunk, hogy visszaállítsuk a korabeli állapotokat. Ezt komplex víz- és tájgazdálkodási rendszer kidolgozásával és megvalósításával érhetjük el. Ha vizet akarunk megtartani, először azt kell megakadályoznunk, hogy az a csatornába bejusson. Ahol az adottságok engedik, szétterítjük a vizet, tavakat, tocsogókat alakítunk ki, s ehhez igazítjuk a gazdálkodást.

A Banó-tó kiszáradt, náddal körülvett medrében sétálunk. A tervek szerint itt lenne a mintagazdaság, erdőkertet hoznának létre. Molnár Géza lelkesen sorolja az elképzeléseit.

Szerencsére a Bács-Kiskun Megyei Közgyűlés is foglalkozik a kérdéssel, és partnerként a Kiskunsági Erdészeti és Faipari Zrt. is számításba jöhet. Négy egyetem (a közszolgálati, a gödöllői, a soproni és a pécsi) ugyancsak az ügy mellé állt, egyebek mellett vízmegtartó mezőgazdasági technológiák, gazdasági körfolyamatokra épülő fenntartható termékpályák vonatkozásában dolgoznak ki irányelveket. Ezek olyan területek, ahol különböző érdekek ütközhetnek, és ahogyan régebben, most is tapasztalnak ellenállást, hiába közös az érdek. Beleszól a politika is, holott álmaik valóra váltásához pénzt onnan remélhetnek.

Ha ősz végéig megtehetnék az első lépéseket, tavaszra már mérhető eredmények születnének. Minden elvesztegetett perc növeli a bajt.

– Ami mifelénk történik, az gondatlanságból elkövetett tudatos károkozás – fogalmazza meg véleményét László Tibor szanki gazdálkodó, akit a tanyáján kerestünk fel.

Annak idején úgy tiltakozott a csatorna kotrása ellen, hogy belefeküdt annak medrébe, amikor a tulajdonában lévő kaszálón akcióba akartak lépni a munkagépek.

Hamar megjelentek nála a vízügyi szakemberek igazgatóstól, és próbálták jobb belátásra bírni. De ő hajthatatlan maradt, felment a minisztériumba.

Azzal érvelt, ha elvezetik a vizet, minden kiszárad, nem tudnak gazdálkodni. – Sokan próbálják elbagatellizálni, de a falu határában az 1960-as, 1970-es években végzett geofizikai kutatások visszafordíthatatlan folyamatokat indítottak el. Tizenöt-húsz olajkút veszi körül a tanyánkat, átfurkálták a vízzáró rétegeket, mind elszökött a víz. A hozzánk legközelebb eső kútnál 1975-ben volt az utolsó rétegrepesztés. Másnap reggelre kiapadtak az ásott kutak. Régen a hátsó udvarunkban olyan mély volt a tó, hogy fejest lehetett ugrani bele, ide jártak fürödni a környékbeliek. Ez a halas gödrünk 1988 körül száradt ki – mutatja a fákkal benőtt mélyedést.

László Tibor bölcsen megjegyzi: lehet szép lakása, lehet sok pénze valakinek, de semmit sem ér, ha nem lesz levegő, amit beszív, nem lesz víz, amit megiszik. Ezzel arra szeretne rámutatni, hogy legdrágább kincsünk a víz, még ha jelenleg sokan nem is ismerik fel. Gazdálkodóként különösen érzi ezt. Valóságos afrikai szárazságban küszködik a takarmány megtermelésével. Kilencvenöt hektár szántót művel, ötszáz mangalicát, háromszáz birkát és hetven szamarat tart. Öntözésről szó sem lehet, nem bírná fizetni.

– A parasztok végső elkeseredésükben próbálnak valamit tenni – mondja végül a gazda. – De ha a kormány úgy ítéli meg, hogy nincs szüksége a parasztokra, illetve a munkájuk gyümölcsére, akkor nem lesz változás. Itt fogunk elpusztulni.

Eördögh András régi ismerősünk, többször szerepelt már a Szabad Földben. Jászszentlászló határában, a kalmárföldi dűlőben megbúvó tanyáján megállt az idő, nyilván ő maga is ezért választotta annak idején, az 1980-as évek végén. Gazdálkodását ősi hagyományokra építi, tiszteletben tartja a múltat, az öregek tudását. Evidens volt számára, hogy felkarolja a vízért kiáltó kiskunságiak kezdeményezését, s egyik mozgatórugója lett az eseményeknek.

– Amikor idejöttem, sokat tanultam a helyi gazdáktól. Néprajzkutatók, köztük Győrffy István műveit is olvasgattam, főleg az állattartással kapcsolatos könyvek érdekeltek – meséli Eördögh András a muskátlitól pompázó tornác hűvösében. – Egy 1792-es leírás szerint a kiskunok installáltak (akkori jelentése: könyörögtek) a vízért, hogy ne engedjék el olyan gyorsan, pedig az idő tájt még térdig tocsogtak benne. Na, ehhez képest most katasztrofális a helyzet, olyan szárazság van, amilyenre a legöregebbek sem emlékeznek.

A 150 hektáros Eördögh-birtok 20 hektárnyi részén áthalad egy csatorna. Mivel ez évtizedek óta törvény által védett terület, a hatóság emberei elkerülték. András mozgatható homokzsákokkal minden további nélkül lezárta, s az így „megfogott” vizet a láprétre vezette.

Gumicsizmája száráig ért a víz.

Aztán a mocsárrét következett, ott ugyancsak lezárta a csatornát, erre lényegében már az Alsó-Tiszavidéki Vízügyi Igazgatóság szakemberei is rábólintottak. Hat hektáron ötven bála szénát kaszált.

– Sokan úgy gondolják, tilos hozzányúlni a csatornákhoz, mert az büntetést von maga után – említi meg tapasztalatát a valamikori budapesti városlakóból példás tanyagazdává vált emberünk. – De amikor már a vízügyesek is belátják, hogy célszerűbb az itt élőknek gazdálkodniuk a vízzel, akkor nincs tovább mire várnunk. A szétterített víz elpárolog, felhő lesz belőle, abból meg esőt remélhetünk. Egy csepp vizet sem szabad beleengedni a csatornába! Régóta mondogatom, hogy nemcsak a belvízkárt kellene mérni, hanem a vízelvezetés okozta károkat is. Mindenki tudja, nem lehet halogatni: muszáj szembenézni a klímaváltozással. Mi most összefogtunk. Hiszem, hogy hathatós változások lesznek.

Ennek szemtanúi is voltunk a riport készítése során. A szanki Toldi Csaba, a Dongér–Kelőér Vize Egyesület elnöke épp azon a délelőttön intézte az alapítással kapcsolatos ügyeket, akkor kért például adószámot.

A helyi gazdálkodók szövetségeként létrejött civil szerveződés már azt is nagy sikernek könyveli el, hogy az első találkozójukon huszonketten jelentek meg, a következőn ötvenen, azóta pedig már száznál is több érdeklődőnél tartanak.

Csatlakozott hozzájuk Móricgát, Szank és Jászszentlászló önkormányzata is.

A Kiskunságban mindenki vizet akar, most már „csak” az a kérdés, mindezt milyen módon érhetik el, honnan kapnak pénzt a rendszer fenntartására, és ki lesz a működtető.

Elszántságukból az már látszik: az „átokcsatornának” csúfolt vízelvezetőnek befellegzett. Ha sikerül elérniük, hogy az aszálykárokra kifizetendő százmilliárdokat észszerű vízgazdálkodásra fordítsák, van remény a túlélésre.
 

Ezek is érdekelhetnek