Így élt Rejtő, a rejtőzködő

HŐSEI SZAKADT CSAVARGÓK, kemény öklű matrózok, érzékeny lelkű iszákosok, csavaros eszű magánzók, naiv izomkolosszusok, lecsúszott arisztokraták, kiszámíthatatlan kalandorok. Alvilági alak mind, de egytől egyig önérzetes úriember, akit köt az adott szó abban a sajátos környezetben, amelyet szerzője páratlan humorával, sziporkázó szellemességével, könnyed stílusával, fordulatos dialógusaival megalkotott számára. Idén múlt hetvenöt éve, hogy meghalt Rejtő Jenő, aki a könyvhét és a Margó Fesztivál idején megihlette számos ma élő kollégáját.

Ország-világBalázs Éva2018. 06. 17. vasárnap2018. 06. 17.

Kép: Rejtő Jenő könyvek 2018.06.11 fotó: Németh András Péter, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Így élt Rejtő, a rejtőzködő
Rejtő Jenő könyvek 2018.06.11 fotó: Németh András Péter
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Mesterien tudott regényt kezdeni. Ki ne emlékezne A három testőr Afrikában első soraira? „Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.” A piszkos Fred, a kapitány felütése („Uram! A késemért jöttem.”) olyan gyöngyszem, amelyért mind a tíz ujját megnyalná a világ bármely egyetemének kreatívírás-tanára. Rejtő Jenő a legolvasottabb magyar íróink egyike, rengeteget idézzük, kívülről fújjuk csattanós párbeszédeit. A maga korában Máraiéval vetekedett a népszerűsége, és olvasottabb lett Jókainál. Alakját legendák szövik körül, rövid, de annál mozgalmasabb és nagyon termékeny életéről sok rejtélyt ismerünk és kevés biztosat tudunk. Nem is találhatott volna magának találóbb nevet: Rejtő, a rejtelmes. Szinte magunk előtt látjuk már, ahogy az Andrássy úti Japán kávéház (ma Írók Boltja) teraszán ül, előtte papírcetlik halma, és csak ír, ír, majd mint Péhovard (nem ám P. Howard, hanem így egyben, megrögzött magyaros kiejtéssel) átszalajtja a pincérfiút a szemközti Nova Kiadóba, amelyik soronként fizet neki. De ne vágjunk a dolgok elébe!

„Rejtő Jenőről rengeteg sztori forog közszájon, ám a legtöbbet nem támasztja alá tényanyag – úgyszólván nincs is életrajza, csupán legendáriuma” – írja Thuróczy Gergely A megtalált tragédia. Rejtő Jenő emlékére című kötetében. Az egyik leghíresebb pesti humorista, kabaré- és kalandregényíró Reich Jenő néven született 1905-ben, Reich Lipót nyomdai tisztviselő harmadik fiaként. Az erzsébetvárosi gangos ház épp szemközt állt a Pesti Magyar Színházzal, és ez meghatározta a fiú életét. Míg testvérei szorgalmasan tanultak, ő inkább a kabaré és az operett izgalmas világához vonzódott, és nem a kereskedelmi iskolához, ahonnan egy idő után ki is csapták, mert inzultálta tanárát, akinek antiszemita megjegyzését sértőnek találta. Szakma és érettségi híján beiratkozott hát Rákosi Szidi színitanodájába, a család pedig tudomásul vette, hogy a nyughatatlan gyereket művészlélekkel áldotta meg a Teremtő.

Nem lett belőle színész, a vizsgaelőadás sikertelensége elkedvetlenítette. Az irodalom persze érdekelte, olvasta a Nyugatot, sőt verseket is írt. Ha hiányzott volna belőle az önirónia és az önkritika, sokáig megmarad világfájdalmas, dagályos Ady-epigonnak. A „Most néha-néha álmodozni szoktam, / nevetséges ez nagyon, de szép” vagy „Az új dalok fülembe csengenek / Már nem hallom a régi éneket / Az új dalokban száz vágy muzsikál / Az új dalok termője a halál” sorok olvastán bizony azonnal eszünkbe jut későbbi hőse, Troppauer Hümér, a vasöklű lírai költő, aki jókora pofonokkal késztette olvashatatlan verseinek meghallgatására kelletlen közönségét.

Huszonkét évesen riporternek jelentkezett, de miután elutasították, Nyugat-Európa felé vette az irányt. 1931-ig járt Ausztriában, Németországban, Svájcban, Franciaországban. Néhány ajánlólevéllel, némi aprópénzzel a zsebében bebarangolta a kontinenst, alkalmi munkákból tartotta el magát: volt lovászfiú, hólapátoló, cukorkaárus, mosogató, házaló, hajómunkás és bányász. (Ugye, hogy kézenfekvő A tizennégy karátos autóból ismert festő, művész, balett-táncos és kőfaragó?) Utazott vonat tetején, zsuppkocsin, szekéren vagy gyalog, megpihent csavargók börtönében, és egyszer még Észak-Afrikába is elkeveredett, de ha akart is, az idegenlégióba nem állt be, ez csak lódítás, aztán legenda lett belőle.

Előfordult, hogy kóborlásairól riportokat, úti jegyzeteket küldött haza lapoknak („Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam” – írta egyszer). Közben színdarabírást is tanult meg nyelveket, de hiányzott belőle a kitartás, hogy elmélyedjen bennük. A többéves csavargás után 1930-ban csak konzuli útlevéllel és nyolcvan líra kölcsönnel volt képes hazatérni Magyarországra.

Itthon kérészéletű bulvárlapot szerkesztett korabeli celebekről szóló hírecskékkel, pletykákkal, megjelent első ponyvaregénye, írt pszichoanalízisről, foglalkozott ismeretterjesztéssel, érdekelte a technika. Tele volt ötletekkel, sziporkázott, de közben hajlamos volt napokig csiszolgatni egy-egy szöveget.

1931-ben elterjedt a híre, hogy rejtélyes körülmények között eltűnt Rejtő Jenő. Utoljára a Vigadóban látták egy bálon, ahonnét egy Duna-parti vendéglőbe ment a barátaival. Éjféltájban felpattant, majd elrohant, s azóta senki nem látta. Talán meg is halt. A Pesti Naplóban Karinthy nyílt levélben kérte barátját, hogy jöjjön elő, hisz biztosan él, csak a nevéhez híven elrejtőzött. Cikkét így fejezte be: „Jenő, gyere haza, minden meg van bocsátva!” Rejtő, miután Bécsben olvasta a róla szóló híreket, hazajött, hogy halálhírét megcáfolja, aztán meg kíváncsi volt arra, mi történik az emberrel, aki halála után jó egészségnek örvendve végigsétál a Nagykörúton. Mint később kiderült, előre megbeszélt hecc volt az egész, amit Karinthy tervelt ki fiatal barátja népszerűsítésére.

Pedig Rejtő már népszerű volt. Ontotta magából a kabaréjeleneteket, operettlibrettókat, detektívtörténeteket, kalandregényeket. Rengeteget dolgozott, kávéval és cigarettával élénkítette magát, de az Aktedron nevű, akkor legális anfetamin származékkal is élt. A szórakoztatóipar központjaiul szolgáló kabarék, színházak gyorsan változó műsora nap mint nap új darabokat igényelt, Rejtő pedig teljesített. És nem akárhogyan, hiszen mindenben, amit csak írt, volt irodalmi érték, amely évtizedek múltán is időállónak bizonyult. Ponyvaregény-paródiáival meghatározta a magyar ponyvairodalom, a pesti humor csúcsát, és a harmincas évek közepétől sorra jelentek meg immár P. Howard néven írt történetei, amelyek nagyrészt kitaláltak voltak, de mindben ott rejlett valami a Rejtőt övező legendákból, a Karinthyékkal elkövetett csibészségekből és a valós eseményekből. Mert a szerző maga volt Senki Alfonz és Fülig Jimmy, Troppauer Hümér és Gorcsev Iván, Vanek úr és Tuskó Hopkins, de a Nagy Levin is, akiről igazából soha nem tudjuk meg, ki is volt valójában.

Idegrendszere meggyengült, ’39-től sok időt töltött ideggyógyintézetben. A zsidótörvények idején már nem publikálhatott saját nevén, besegített hát másoknak. 1942 őszén így is följelentette az Egyedül Vagyunk című nyilas lap, és ő azonnal megkapta a munkaszolgálatos behívóját. Az ukrajnai Jevdokovóban, negyvenfokos hidegben érte a halál 1943 újévének napján.

Ezek is érdekelhetnek