Kémsztori a víz alatt

ROBERT GATES, az amerikai központi hírszerzés igazgatója 1992 októberében egy videokazettát ajándékozott Moszkvának. Egy 1974. szeptember 4-én készült felvétel látható rajta, amint az amerikaiak katonai tiszteletadás mellett hullámsírba temetnek hat szovjet katonát. A történet pikantériája: a katonák már hat éve halottak voltak.

Ország-világF. Tóth Benedek2017. 10. 25. szerda2017. 10. 25.
Kémsztori a víz alatt

A szovjetek Golf II. osztályú tengeralattjárója, a K–129-es 1968. március 8-án eltűnt a Csendes-óceánban, a Hawaii-szigetektől mintegy 2200 kilométerrel északnyugatra.

A hidegháború sötét évei voltak azok, olykor valóban csak pillanatok választották el a világot a pusztulástól.

Az Amerikai Egyesült Államok katonai vezetését különösen az a rakétatechnika érdekelte, amely a tengeralattjáróval együtt az óceán fenekére süllyedt, a szovjeteket pedig az tartotta izgalomban, nehogy az amerikaiak találjanak rá a tengeralattjáróra.

A szovjetek több hónapon át hiába kutattak az értékes atomtitkokat, kódokat rejtő katonai jármű után, végül feladták a keresést.

Ezt követően léptek színre az amerikaiak. Víz alatti hangfigyelő rendszerükkel pontosan meg tudták határozni az elsüllyedt jármű helyét. Már csak fel kellett azt hozniuk a mélyből.

Mindehhez úgy kellett tenniük, mintha fogalmuk sem volna arról, mi rejtőzik a mélyben. Vagyis a kutatást álcázni kellett. A módszer végül, ahogyan rátaláltak a járműre, a legjobb kémtörténetek közé tartozik – amint az is, ahogyan végül leleplezték az amerikaiak titkos kutatóakcióját.

Mert azt mindenki tudta, hogy azon túl, hogy az óceán fenekén, 5 kilométer mélyen roncsok után keresgélni költséges vállalkozás, jelentős technikai kihívásokkal is jár.

Ez az amerikaiaknak több évükbe és – akkori áron – jóval több mint félmilliárd dollárjukba került. Az Azori projekt nevű – évekkel később Jennifer projekt néven ismertté vált – akcióhoz sikerült megnyerniük az akkori Amerika egyik fenegyerekét, a különc, megbotránkoztató életvitelű, ám jelentős médiafigyelmet kapó zseni feltalálót, Howard Hughest.

Úgy tűnt, az ő személye garancia lehet arra, hogy a szovjetek, valamint a hidegháború eseményeit élénk figyelemmel követő média ne vegye észre, hogy a tengeren nem gazdasági célú kutatás folyik. Hughes megépített ugyanis egy hajót, a  Glomar Explorert (képünkön), amely – a fedősztori alapján – mangánt keres az óceán mélyén. A mangán az acélgyártás fontos eleme, így hihetőnek tűnhetett, ha a repülőgép-mániás Hughes cége szükségesnek érezte, hogy még több mangánhoz jusson.

A hajó azonban speciálisan kialakított terű volt: úgy tervezték, hogy két oldaleleme közé, egy erre a célra gyártott kampós szerkezettel meg tudják ragadni és fel tudják emelni a mélyből a szerencsétlenül járt tengeralattjárót.

A kiemelés azonban – több műveleti és technikai probléma miatt – kudarcot vallott: 1974 nyarán csupán a tengeralattjáró első harmadát, egy 11-12 méternyi szakaszt tudták beemelni a Glomar Explorer testébe. A többi letört, és visszasüllyedt a mélybe.

Az amerikaiak így is jelentős információhoz, kódokhoz, nukleáris torpedókhoz jutottak, valamint ekkor találtak rá arra a hat halott szovjet katonára is – akiket aztán, katonai tiszteletadás mellett újra hullámsírba temettek. S hogy legyen benne kémkrimi is: az akcióra végül úgy derült fény, hogy 1974. június 5-én „betörők” jártak Hughes Los Angeles-i irodájában, és „rátaláltak” azokra a dokumentumokra, amelyek nem éppen mangánbányászatról szóltak.

Az ügyről 1975. február 7-én cikk jelent meg a Los Angeles Timesban.

A tengeralattjáró – 98 ember halálát követelve – egy belső robbanás miatt süllyedhetett el. A Glomar Explorert később egy olaj- és gázfúró- berendezéssel foglalkozó cég vásárolta meg, Howard Hughes pedig a cikk megjelenése után egy évvel, hetvenéves korában halt meg veseelégtelenségben.

A hidegháború pedig mintha azóta sem ért volna véget...
 

Ezek is érdekelhetnek