Kő Pál: Cifrázzuk a történetet

Szobrai, ha megszólalnának, régi, archaikus magyar nyelven beszélnének. Egy Heves melletti pusztán született. Várták is, nem is egy olyan világba, ahol az úrfitól megesett szolgálóleányok nem számíthattak irgalomra. A fiúcskában, Pataki Lajosban azonban őserő munkált, és segítőkre lelt. Maczky Levente hajlékony és szívós volt, akárcsak a fa, amely engedelmesen idomult később Kő Pál, az alkotó kezéhez. Lujos mester szívesen emlékszik vissza a kezdetekre a nagyapja építette, csaknem százéves hevesi házban, ahol műterme is van.

– Perespuszta, a hajdani gyönyörű tanyaközpont, ahol születtem, ma már nincsen, széthordták, a jegenyefákat rég kivágták. Onnan tudom, hogy néha elvisszük arrafelé a kutyánkat, hadd járjon egyet. Miután világra jöttem, a Pataki Lajos nevet adták nekem. Az történt ugyanis, hogy az édesanyám, Pataki Terézia szemet vetett az úrfira, Maczky Bélára. Ám amikor áldott állapotba került tőle, mind a két család kiakolbólintotta őt. Azt szerették volna, hogy a kis szolgáló eltűnjön, ne lássák többet. Megesett lány, menjen, amerre lát. Végül a keresztanyám, Ilka fogadta be, ezért voltunk Peresen. Édesanyám jókedvvel, lendülettel és munkabírással viselte a sorsát, de sosem békélt meg az apai nagyanyámmal. Haragudott, de volt is oka reá.

– Hogy kapta meg mégis a Maczky családnevet?

– Közben dúlt a háború, édesapa katona volt, hol ide, hol oda dobták, frontra került, majd fogságba. Hazajött aztán, és amikor iskoláskorú lettem, kézen fogott. Na, gyere, kicsi fiam, mondta, beíratlak az első elemibe. A tanítónő kérdezte tőle, mi van, Bélám, ki ez a kis gyerkőc. Apám azt felelte, ő Maczky Levente, írd be. Később viszont egy osztályfőnököm azt állította, olyan név nincs is, hogy Levente.

– Úgy járt, mint József Attila, akit Öcsödön a nevelőszülei Pistának szólítottak, mert az Attilát nem ismerték...

– Tanyán laktunk az ötvenes évek elején is, egy istállót rendbe hoztunk. Kimeszeltük szépen, az egyik család lakott az egyik felében, mi meg a másikban, egy szekrény, az választotta el a két lakóteret. A kitelepítések idejét éltük, arisztokraták, katonatisztek laktak a szomszédságunkban, édesapám, a hajdani nagyságos úr jóban volt velük, egy nyelven beszéltek.

– Tizenévesen a vízfestményeit üveg közé tette és eladogatta. Mikor kapta az első komoly megrendelést?

– Arról álmodtam, hogy világhírű festő leszek. Ebből mára annyi maradt, hogy néha kifestem a szobraimat. Amelyik képem nem tetszett az édesanyámnak, azt kijavította, például hattyút festett bele, hogy szebb legyen. A jászszentandrási stációkat tizennégy éves koromban rendelte meg tőlem a kurátor, Kompér Faragó István. Ez nagy vállalás volt, 14 képet festeni Jézus kínszenvedéséről. Ott, a templomban szembesültem először Aba Novák Vilmos freskójával. Én addig csak Munkácsyt ismertem hírből, képről. Megfaroltam kicsit, de a hályogkovács bátorságával nekiláttam. A stációim ma is láthatók és vállalhatók. Szent András szobrát is elkészítettük ebbe a szép kicsi falucskába néhány éve, és a Jászok Világtalálkozójára felállítottuk. Halassy Csilla, a feleségem, aki maga is szobrász, és hajdan a növendékem volt, mindenben segített, ebben is.

– Közeledünk ahhoz a nevéhez, amelyen ma ismerjük...

– Próbáltunk elbújni valahová 1956-ban, és egy erdész barátunk mondta, lógjunk fel a Mátrába. Olyan hó volt azon a télen, hogy az erdészházból, ahol időztünk, le sem jutottunk a közeli faluba. Próbáltam észrevétlenül eltűnni a dzsungelben, ezt szolgálta a későbbi névváltoztatásom is. Így lettem Kő Pál – mondja. S közben helyet foglal a „gondolkodószékben”.

– Ez is családi emlék?

– Ezért a régi, faragott székért egy szoborral fizettem. Súlyos darab, mégis kézben vittem át a Műcsarnokból a pesti, Munkácsy utcai lakásunkba. Ha elfáradtam, beleültem az utcán, pihenni. Amikor áthaladtam a Hősök terén, igencsak megbámultak – meséli, s így jut eszébe minden tárgyról egy újabb történet. Bolondul a kalapokért, mutatja a falra aggatott fejfedőket: akad itt kazah fejrevaló, mongol hercegi föveg, szafarikalap. Készülődünk aztán, mert átmegyünk a Maczky-házból néhány utcányira, Kő Pál állandó kiállítására. Ott beszélgetünk tovább, az alkotásai között.

– Nézze, ezt a portrét apámról mintáztam agyagból, és a terrakottaportré fejére katonasapkát tettem. Nem hasonlít, mondta apám, és szépen kifestette. Még arra is volt gondja, hogy az őszülő halántékát sötétre színezze kormosra égetett borosdugóval – mutatja. – Nem tudok máshogy szobrot csinálni, csak úgy, ha tudom, kit ábrázol. A gyöngyösi Károly Róbert-figurához Jankovics Marcellt kértem fel modellnek. Sajnos ezt a művemet egy teherautó-sofőr lelökte, talán nekitolatott, és azóta sem állították vissza. Aba Sámuel ópusztaszeri szobrához egy sámánkutató adta az arcát. A fából formált Delila pedig a második feleségemet ábrázolja. Ez a szobrom majdnem a lángok martalékává vált. Az akkori feleségem begyújtott a kemencébe, majd lement a Balaton partjára sétálni. A kemence felrobbant, két szoba kiégett. A nagyobb bajt az előzte meg, hogy a szomszéd közbelépett a poroltóval – meséli. Leginkább mégis azt sajnálja, hogy a mohácsi vész emlékhelyére fából készült alkotásai, fejfái lassan az enyészeté lesznek.

– Önarcképet készített?

– A tanyán azt mondták, a Szent István király az volt. Megkaptam a lehetőséget, a Gellért-hegyre, a Sziklatemplom elé készíthettem el a szobrát. Fiatal királyt képzeltem el, és magamat akartam megformázni az ő képében.

– Sok költőt örökített meg: Sinka Istvánt, aki csizmaszárra írta az első verseit, Nagy Lászlót, Nagy Gáspárt. Idén avatták fel a Ratkó Józsefről készült szobrát Nagykállón. Amikor őket mintázza, belefeledkezik a verseikbe?

– Vissza kell ásnom magamat, vissza kell kapaszkodnom abba a világba, ahol ők éltek. Ratkó lelenc volt. Én is úgy éreztem, hogy lelenc vagyok, hiába szerették egymást a szüleim szenvedélyesen. A Képzőművészeti Főiskolán a tanárom, Somogyi József szobrászművész aztán szinte a fiává fogadott. Azt is ő javasolta, hogy menjek oda tanítani. Először nem akartam, gondoltam, valami kis pénz mindig csurran-csöppen a munkáimból, aztán beadtam a derekam.

– Úgy belejött, hogy később egyetemi tanár, majd rektorhelyettes lett a Képzőművészeti Egyetemen. Azon kevesek közé tartozik, akik a saját hazájukban is próféták lettek. Mi köti ehhez a csöppet sem elkényeztetett kisvároshoz, Heveshez?

– Hazahúzott édesanyám, míg élt, meg az emlékek. Hiszek abban, hogy 16 éves korunkig minden fontos dolog megtörténik velünk az életben, utána csak cifrázzuk a történetet. Lujos mesternek egy görög barátom nevezett el. Jankovics Marcell pedig újabb nevet ragasztott rám, Hevesi Pál mesternek hív. Mindenki idevaló, akit szeretek, miért mennék el innen?