Látom magam a filmben – Sándor Pál rendezővel beszélgetett Borzák Tibor

HAMAROSAN A MOZIKBA KERÜL a Vándorszínészek című film, amit alkotója is izgalommal vár. Azt azonban nem lehet kiszámítani, miből lesz közönségsiker, noha e tekintetben újabban jól teljesítenek a magyar filmek. Sándor Pál Kossuth-díjas rendező-producer számára az élet és a pálya is játék.

Ország-világBorzák Tibor2018. 02. 21. szerda2018. 02. 21.

Kép: Sándor Pál rendezö 2018.02.01 fotó: Németh András Péter, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Látom magam a filmben – Sándor Pál rendezővel beszélgetett Borzák Tibor
Sándor Pál rendezö 2018.02.01 fotó: Németh András Péter
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

– Jó ma filmet csinálni?

– Filmet csinálni mindig a legjobb. Tegnap is, ma is, holnap is. Maga az alkotófolyamat nem sokat változik, miközben természetesen ma már mások az elvárások. A forgatókönyvet a Magyar Nemzeti Filmalap döntőbizottsága véleményezi, nyilvánvalóan a támogatás odaítélése is az ő kompetenciájuk.

– Jelent valamit, hogy ön „a” Sándor Palika?

– Ezt tőlük kellene megkérdeznie. Szerintem mindenki egyenlő eséllyel indul. Mivel a forgatókönyv mögött magam is ott vagyok, látható az eddigi munkásságom, ismerik az ízlésvilágomat, így talán nagyobb a döntnökök rálátása, pontosabban be tudják határolni, mit várhatnak tőlem. Ezzel ellentétben egy elsőfilmes rendezőnek nehezebb a helyzete, mivel neki még nincs múltja. Én is voltam elsőfilmes, akkor sem volt könnyű. Egyébként soha nem könnyű. Ahhoz, hogy az ember meg tudja valósítani az álmait, nagyon sok pénz kell.

– Van összefüggés a pénz és a film minősége között?

– Szerintem nem a költségvetés nagysága határozza meg, hogy milyen film jön létre. Nálam fordítva működik: eszembe jut valami, és egyre jobban izgat. Aztán sűrűsödni kezd egy elmesélhető történetté, s ekkor már azon is lehet gondolkodni, miként teremtem meg az anyagi feltételeket. De nem lehet kiszámítani semmit! Az 1988-as Miss Arizona című filmem olasz–magyar koprodukcióban készült, Marcello Mastroianni és Hanna Schygulla játszotta a főszerepet. Nagyszerűek voltak a színészek, elképesztő látványt sikerült összehozni, és a büdzsére sem lehetett panaszkodni – mégsem nevezhetném a legsikeresebb filmemnek. Tehát nem a pénztől függ.

– Hanem a tehetségtől?

– Vagy a csillagok állásától.

– Szerencsés csillagzat övezi a magyar filmeket az utóbbi években. Egymás után két Oscar-díj, és harmadjára is reménykedhetünk. Ösztönzőleg hatnak az alkotókra a nemzetközi sikerek?

– Hogy mitől kerülnek a filmkészítők helyzetbe, azt ne kérdezze tőlem. Azt csak a Jóisten tudja. Arra sincs válaszom, hogy minek következtében találkoznak össze egyívású emberek és alkotnak maradandót. Gondoljon csak a filmes aranycsapatra, a hatvanas-hetvenes évekre. Talán azért nem lehet ezt megmagyarázni, mert ez maga a titok. Néhány esztendeje a Magyar Nemzeti Filmalap megalakulásával új helyzet állt elő. Végre kimondatott az alapigazság: a filmgyártás ipari tevékenység, és ami művé válik, az ebből az ipari tevékenységből születik. Az elmúlt évek alapján bizonyossá vált, hogy a filmalap öttagú bizottsága többnyire jól dönt, hiszen újból sikeres a magyar film. Visszakerültünk a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek európai és a világ filmgyártásának térképére. Ne feledjük, idehaza a közönség sokáig eléggé utált minket. Kiciánoztuk a mozit, vagyis elmaradtak a nézők, nem érdekelték őket a filmjeink. Ha jól érzékelem, most kezd visszatérni a szeretet felénk, sikerfilmjeink vannak, újból megtelnek a mozik. Boldog vagyok, hogy például Enyedi Ildikó filmje százezer nézőt mozgatott meg, pedig elméletben nem tartozik az úgynevezett közönségfilmek sorába.

– Észrevettem, hogy dicséri a filmalapot, holott úgy emlékszem, a szakma kifejezetten tartott tőle az elején.

– Ki a fene gondolta – beleértve magamat is –, hogy Andy Vajna sikeres amerikai producer ilyen változást hoz a magyar filmgyártásba, hiszen nem is ismert bennünket. Kapartuk a falat! Gyanakodva néztük, mire fordítja az amerikai filmbizniszben megszerzett tapasztalatát, tudását. Ezer az egyhez mertem volna fogadni, hogy ahová lép, ott fű nem terem. Aztán mégis mi történt? Dübörög a mozi, itthon is és külföldön is.

– Ilyen körülmények között nagyobb az alkotókedve?

– Nem, ezt rosszul gondolja. Nekem filmezni minden körülmények között van kedvem. A mostani feltételek csak tovább fokozzák ezt a kedvet. És nem csak az enyémet.

– Azt mivel magyarázza, amikor hosszabb időkre leállt?

– Mindig akkor készítek filmet, ha valami eszembe jut.

– Egy helyütt erre azt válaszolta: „Az ember akkor csinál filmet, ha feláll neki a filmcsinálása. Ha nem áll fel, akkor nem kell  erőltetni.”

– Ezt a poént nem akartam még egyszer elsütni. Számomra a film fantasztikus élvezeti eszköz, de egyúttal tükör is. Ha elkészül a mozi, és megnézem, látom magamat benne. Ki vagyok? Hol tartok az életben? Mi az, ami izgat?

– Korábbi filmjeiben is magára ismer?

– Életszerető, játékos, derűs palinak tartom magam. De amikor visszanéztem a Szabadíts meg a gonosztólt, összecsaptam a tenyerem: te Jóisten, én ilyen rosszkedvű vagyok? Ott jöttem rá arra, hogy minden filmem az élethelyzetem összesűrűsödött lelkiállapotát, a magamról és a világról szóló helyzetjelentést tükrözi vissza. Néha még az engem nem igazán értő kritikusok is rájöttek erre. Mindjárt az első filmem, a Bohóc a falon kapcsán megjegyezték: teli tüdővel vettem a filmes levegőt, és megérkeztem a magyar filmgyártás porondjára.

– Elkészült a Vándorszínészek, március elején lesz a bemutatója. Miért akarta megcsinálni?

– Az együtt maradás vágya miatt. Mára megosztottá vált a társadalom, széthullottak az emberi kapcsolatok. Bármi történik köztünk, velünk, akkor is társas lények vagyunk, értenünk-éreznünk kell egymást. Az új filmemben egy vándorszínészcsapat léte forog kockán, rengeteg konfliktussal, kalanddal, érzelemmel. A végső konklúzió: az együtt maradás vágya. Másként nem megy. Hosszú évek óta foglalkoztatott, hogyan tudom ezt megfogalmazni. Amikor összesűrűsödött bennem, hogy ezt el kell mondanom valahogy, erről filmet kell csinálnom, akkor egy mesés véletlen folytán rátaláltam a vándorszínészek történetére. Az első forgatási napon körülnéztem, és kerestem azokat, akikkel mindig is együtt dolgoztam. De nincs már köztünk Tóth Zsuzsa forgatókönyvíró, Garas Dezső… Ekkor jöttem rá, hogy – közel a nyolcvanhoz – ilyen értelemben egyedül csinálok filmet. Pedig nagyszerű alkotótársak vettek körül, Garas Dániel operatőr, Verebes Zoltán látványtervező, és az egész stáb. Ezekkel az emberekkel negyvenhét csodálatos forgatási napot töltöttem el, de nem felejtettem el a hiányt. Kísérletnek is beillik, mire jutottam egy ilyen helyzetben.

– Bizonyítani akart?

– Nem biztos, hogy csak bizonyításról van szó, hanem arról, hogy magaménak érezzem, amit csinálok. Elkészült a Vándorszínészek, hosszan tartó utómunka, kétszeri újravágás után ez a film már az enyém. Pontosan ilyenre gondoltam.

– Tudatosan választott fiatal színészeket?

– Egyrészt nem csak fiatalok szerepelnek benne, másrészt pedig nem jellemző rám a tudatosság. Az idősebb színészek, Rudolf Péter, Nagy-Kálózy Eszter, Hegedűs D. Géza, Gáspár Sándor mellett feltűnnek az új nemzedék képviselői, Martinovics Dorina, ifj. Vidnyánszky Attila, Mohai Tamás, Kovács Krisztián. Ösztönösen találtam rájuk, ragyogó tehetségek, elaléltam tőlük.

– Dobozban a film. Izgul?

– Ne vicceljen már, hogyne izgulnék! Ki nem kíváncsi arra, mit mondanak a saját gyermekéről?! Manapság talán azokat nevezik közönségfilmnek, ahol folyik a vér vagy fergeteges komédiázás megy. A Vándorszínészek nem ilyen. Nekem az volt a legfontosabb, hogy megérthetőek-e, szeretnivalóak-e azok az emberek, akik által ezt a történetet elmesélem. Azt hiszem, nem lehet besorolni semmilyen kategóriába, de ha mégis kellene, azt mondanám rá, hogy családi film.

– Azt sem lehet előre kiszámítani, milyen témájú film lesz a befutó például az Oscarjelölésnél…

– Van olyan is, aki tudatosan mindent felhasznált, amit trendinek gondolt. Bukta lett. Nekem az a trendi, ha „átjön” az emberközpontúság, a különleges gondolkodásmód, az érzelemvilág, a történet ritmusa – melyeket szem előtt tartok. Minden a moziban dől el.

– Van olyan témája, amit sokáig dédelgetett, de nem valósult meg?

– Talán nem tűnik dicsekvésnek: ötven év alatt minden forgatókönyvemet elfogadták. Egyik film hozta a másikat. Egyszer Ragályi Elemér operatőr barátomnak az jutott az eszébe, hogy télen még nem forgattunk. És megszületett a Herkulesfürdői emlék. Nekem az élet és a pálya is játék, a szó legnemesebb értelmében.

– Mi lesz a következő játéka?

– Produkciós cégemmel két filmre pályázok. Szabó István, illetve Gárdos Péter forgatókönyve áll döntés előtt. Ezúttal producer leszek. Hitem szerint mindkét történet vászonra kívánkozik. Persze nekem, a rendezőnek is jár valami a fejemben: egy zártkörű rendezvény éjszakájának történetét mesélném el.
 

Ezek is érdekelhetnek