Legyen mindig béke

Van egy hely, ahol biztonságban érezhetik magukat a nehezített sorsú emberek. Nem kell megküzdeniük az előítéletekkel, sőt mindenki arra törekszik, hogy képesek legyenek önálló életet élni. A szabadszállási határban megbúvó Strázsa-tanyán eddig is felkarolták a különböző fogyatékossággal élőket, most pedig olyan ukrán menekülteket fogadnak be, akik sérült családtaggal érkeztek.

Ország-világBorzák Tibor2022. 12. 28. szerda2022. 12. 28.

Kép: Strázsa tanya Szabadszállás ukrán menekülteket is befogadnak 2022.11.24 fotó: Németh András Péter NAP Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Legyen mindig béke
Strázsa tanya Szabadszállás ukrán menekülteket is befogadnak 2022.11.24 fotó: Németh András Péter NAP Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Ahogy az akácerdő övezte kövesútról ráfordulunk a hepehupás dűlőre, egyre inkább hátunk mögött hagyjuk a hétköznapi gondokat. Az alföldi rónaságnak már a látványa is megnyugtatólag hat az emberre, nem véletlenül tartják a béke szigetének azt a tanyát, ahová visszavágyik a látogató.

A Strázsa-tanya kezdettől fogva arról híres, hogy ott segítik az értelmi fogyatékossággal élő fiatalokat. Ehhez formát is találtak: szociális szövetkezetet alakítottak, és ma már mintegy hatvan embernek adnak munkát. A kezdeti időkben még nem végeztek vállalkozói tevékenységet, de miután akkreditált foglalkoztatóvá váltak, erre is lehetőségük nyílt. Az önállóvá válást segítő programokban részt vevők között akadtak olyanok, akiknek otthonuk messzire esett a tanyától, és a munkavállalás nehézséget okozott számukra, de támogatott lakhatással ezt a problémát is sikerült megoldaniuk.

Az évek során a tanya fokozatosan szépült, a régi épületből kialakított vendégház új szárnnyal bővült. A paraszti eszközökkel, tárgyakkal berendezett terek arról árulkodnak, hogy a tulajdonosok minden apró részletre odafigyelnek. Mindig is telt ház volt náluk, kivéve a koronavírus-járvány időszakát, ami a turisztikai vállalkozásokat mindenhol lenullázta.

A tanyán megférnek egymás mellett az emberek. Fotó: Németh András Péter

– Szeretném hangsúlyozni, hogy mi nem szociális intézmény, hanem társadalmi vállalkozás vagyunk – szögezi le beszélgetésünk elején Németné Horváth Beáta, a Strázsa-tanya vezetője. – Kapunk ugyan állami normatívát a foglalkoztatottak munkabéréhez, illetve a támogatott lakhatás egy részét is központi finanszírozásból tudjuk fedezni, de az általunk választott út még így is küzdelmes. Az pedig önmagában különleges, hogy nálunk fogyatékossággal élő munkatársak gondoskodnak egészséges embertársaik ellátásáról. Ebből soha nem volt gond, az elfogadó hozzáállás minden esetben áttörte a falakat. Népszerű volt az Erzsébet-program, az évek során több ezer vendég, család fordult meg a tanyán.

De a csendre vágyó felnőttek is megkedvelték ezt a helyet. Aztán jött a Covid-járvány, kézenfekvő lett volna elküldeni a munkatársakat, mi azonban inkább személyes terhet is vállaltunk, csak hogy mindenki maradhasson. Amikor pedig kitört az orosz–ukrán háború, és elindult hazánk felé az ukrán menekültáradat, egy percig nem volt kétséges, hogy felajánljuk számukra a szezon kezdete előtt üresen álló vendégszobákat.

Beát kitartóan hívja valaki telefonon, jobb, ha beleszól a készülékbe. Aztán végigkalauzol bennünket a birodalmukban. A közös reggelin már túl vannak a lakók, az óvodás és iskolás gyerekekkel is elindult a városba a sofőr, az ebédlőben pedig csöndben zajlik a magyarnyelv-oktatás. Ahogy vége az ukránoknak tartott magyar nyelvtanfolyamnak, asztalhoz ülünk egy törékeny asszonnyal és a tolmáccsal. Elöljáróban annyit tudok, hogy az öttagú család a kelet-ukrajnai Luhanszki terület Rubizsne városából menekült el. Tánya nagyot sóhajt, nehezen fog bele a történetükbe.

Egy levéllel kezdődött – mondja Németné Bea. Fotó: Németh András Péter

– Mi már átéltük egyszer a háborút, a 2014 tavaszán kirobbant fegyveres konfliktus idején. De akkor még ott maradtunk. Most sokkal durvább a helyzet. Március 5-től kezdve szinte naponta érték támadások a városun­kat. Gyárakat, iskolákat, üzleteket, gyógyszertárakat, óvóhelyeket semmisítettek meg. Nagyon féltünk. A lövöldözések miatt reggel öttől este hétig ki sem mertünk menni az utcára, ilyenkor a pincékben húztuk meg magunkat. Se áram, se víz nem volt. Havat olvasztottunk, hogy inni tudjunk. Leálltak a tűzoltók, a mentők. Egyik lányunk nem sokkal a harcok előtt égési sérüléseket szenvedett, bevittük a kórházba, de gyógyszer és kötszer híján nem tudták ellátni. Mindenhol elfogytak az élelmiszerek, nekünk is csak lisztünk maradt, abból próbáltunk valami ehetőt varázsolni.

Tánya szeme könnyes lesz, elcsukló hangon folytatja:

– Amikor megértettem, hogy bennünket is megölhetnek, attól kezdve nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha a férjem vagy én meghalok, mi lesz a két kislányunkkal és a kisfiunkkal. A gyerekek ruhában aludtak, hogy légiriadó esetén azonnal indulhassunk az óvóhelyre. Nem akartunk itt maradni, de konkrét tervünk nem volt. Aztán egyik barátunk, aki a családjával útnak indult, váratlanul eljött értünk egy kisbusszal, hogy mehetünk velük. Csak a hivatalos papírjainkat vettük magunkhoz meg valamennyi ételt. Végül a barátunk nem hagyhatta el az országot, így ők Kijevben maradtak, mi pedig szolidaritási vonatjeggyel eljutottunk Vinnyicáig. Önkéntesek közvetítésével a Facebookon rátaláltunk a Strázsa-tanyára. Elölről kell kezdenünk az életünket. Itt sorstársak között vagyunk, gyerekeink is szeretik a helyet. Egyszer talán hazatérhetünk. Szeretnénk a szüleink és barátaink közelében lenni.

Tatjana volt, hogy lisztből készített vacsorát. Fotó: Németh András Péter

Tánya a maga negyven kilója ellenére lélekben hihetetlen erős. Sosem panaszkodik, mosolyogva szemléli a világot. A férje sofőrként dolgozik, ő pedig a három gyerekkel foglalkozik. A két lány a szabadszállási iskolába jár, egyikük duplázik, hisz a magyar mellé online megkapja az ukrán leckét is. És hogyan töltik a karácsonyt? „Családi körben. Azt kívánom, hogy önöknél soha ne legyen háború, és soha ne ismerjék meg azt a sok fájdalmat, amiben nekünk volt részünk. Legyen mindig béke.”

– Az ilyen mondatoktól mindannyian elérzékenyülünk – néz rám Németné Horváth Beáta, majd tovább folytatja a korábban elkezdett mondandóját. – Egy e-maillel kezdődött az egész. A levél az egyik fogya­té­kosügyi érdekképviseleti szervezettől érkezett, és az állt benne, hogy nem sokkal a háború kitörése után felvették a kapcsolatot az Ukrajnában lévő partnereikkel. Amit a helyzetjelentésben olvastam a bunkerré vált metróállomásokon összezsúfolódott emberek életkörülményeiről, az teljesen megdöbbentett. Azonnal döntöttem, tennem kell valamit. Eszembe jutott az évek óta a környéken lakó ukrán barátnőm, akivel személyesen is elbeszélgettem, és a segítségét kértem a kapcsolatfelvételben. Találtunk is két édesanyát, két értelmi sérült kisgyerekkel, akik elfogadták az invitálásunkat. Időközben többen csatlakoztak hozzájuk, így amikor mentünk értük a határra, már tizennyolcan voltak, végül tizenhárman jöttek velünk a tanyára. Rövid időn belül harminc-negyvenre nőtt a számuk, most pedig negyvenöten vannak. Eddig százhúsz menekült fordult meg nálunk.

Meleg étel, biztos fűtés – nagy dolgok ezek. Fotó: Németh András Péter

A befogadó országban még azoknak sem könnyű tájékozódniuk, hivatalos és egyéb ügyeket intézniük, akik nem kényszerülnek kerekesszékbe vagy nem él­nek fogyatékossággal. Mindenképpen segítségre, támaszra van szükségük. Aki pedig képtelen egyedül boldogulni, annak élethelyzetéből adódóan többszörösen nehéz. Jól tudják ezt a Strázsa-tanyán, ahol az országban szinte egyedüliként vállalták a speciális szükségletű menekültekről való gondoskodást, méghozzá úgy, hogy közben felfüggesztették a fizetővendég-szolgálatukat, lemondva vállalkozói bevételükről.

Szerencsére az SOS Gyermekfalu Magyarországi Alapítványa melléjük állt, velük már korábban is dolgoztak közös projekten. Ezúttal az ellátottak szállását, étkezését, gyógyszereit, orvosi eszközeiket és néhány munkatárs bérét finanszírozzák. Egyelőre 2023. már­cius 31-ig szól az együttműködésük. Hogy utána mi lesz a menekültekkel? Németné mindent el tud képzelni, csak azt nem, hogy bárkit is kitegyen az utcára.

Közben befutott Sanyi a kisbusszal, meghozta az iskolás gyerekeket. Napközben többször hozzákezdtünk a beszélgetéshez, de félbe kellett szakítanunk, mert újabb és újabb fuvarba szólították. Most van némi szusszanásnyi ideje. A tanya alkalmazottjaként személyszállítással foglalkozik, felesége, Júlia pedig a mosodában szorgoskodik. Róla megtudom, hogy még a békeidőkben lakóhelyük vendéglőjében és lakodalmakban is énekelt, főleg popdalokat. Két fiuk és egy lányuk van.

Bone Sándorék már a háború kitörése előtt Magyarországra költöztek. Fotó: Németh András Péter

Az ungvári járásban, Csapon éltek. Sándor viszi a szót:

– Valójában még a háború kitörése előtt eldöntöttük, hogy átköltözünk Magyarországra, az anyósomhoz. Ahogy forró lett a helyzet, már jöttünk is. Három hétig Cigándon tartózkodtunk, azonnal lett munkám egy építőbrigádban. A legkisebb fiunkkal otthon maradt a feleségem, a középső fiunkat felvették az iskolába, az enyhén értelmi sérült kislányunkat viszont elutasították. Kétségbeestünk, és visszamentünk Csapra. Addigra nagyon megváltozott a város, tele lett fegyveres emberekkel, nemcsak katonákat, hanem civil ruhásokat is láttunk köztük. Amikor masíroztak, összeszorult a gyomrunk a látványtól.

Júlia hozzáfűzi:

– Egymást követték a légiriadók. Éjszaka sem lehetett nyitva tartani az ablakokat. Szabályosan féltem, és féltettem a gyerekeket.

– Lett volna állásom egy miskolci üzemben, lakást is találtak nekünk egy alsózsolcai farmon – veszi vissza a szót a családfő.

– Viszont a gyerekekkel ugyanaz történt, mint korábban: a fiút felvették az iskolába, a sérült kislányt meg nem. Nem tudtuk, mit lépjünk. Csap már szóba sem jöhetett, csak előre akartunk lépni. Júlia segítséget kért a Facebookon, elsőként a Strázsa-tanya vezetője válaszolt. Megnéztük a honlapjukat, és ahogy láttam a fotókat az önfeledten dolgozó, értelmi sérült fiatalokról, rögtön tudtam, hogy ez a lehetőség nekünk való. A húsvétot már itt töltöttük. Kislányunk most a szabadszállási iskola fejlesztőosztályába jár, ahol nagyobb az esélye, hogy megtanul írni-olvasni-beszélni. Ennek már kézzel fogható eredménye van: a minap az erdőben sétálva ránézett az „Erdei pihenő” feliratú irányítótáblára, és elkezdte összeolvasni a betűket, mígnem hirtelen kimondta az egészet. Tátva maradt a szám. Csak a gyermekeink érdekeit tartjuk szem előtt. Úgy érezzük, ez most jó felé tart, munkánk is van helyben. Ha pedig mégis másként döntenénk, és elköltöznénk innen, számíthatunk a Strázsa további segítségére.

Nincs két egyforma nap a Strázsa-tanyán. Delet üt az óra, kezdődik az ebéd. Közben befut a furgonjával Bea férje, Német Csaba, aki épp egy kecskeméti nagybevásárlást bonyolított le a Down-szindrómás Zsoltival, a szövetkezet dolgozójával. Az iroda alkalmazottai vagy laptop előtt ülnek, vagy telefonálnak – mindenki a menekültekért dolgozik. Van is mit szervezni az iratok intézésétől kezdve az orvosi ellátáson át a személyes fejlesztésig, és ez csak töredéke a feladataiknak. Az itt lakók sem unatkoznak, mindenki talál magának elfoglaltságot, kertészkedhet a magaságyásokban vagy elláthatja az állatokat, arról nem is beszélve, hogy a szobájukat is nekik kell rendben tartaniuk.

Segédkeznek az élelmiszerek behordásában. Fotó: Németh András Péter

Bea sem üldögél tétlenül: előbb a tanya macskaállományával kapcsolatosan intézkedik, megtiltja, hogy még egy cicust behozzon valaki, majd komolyabb vizekre evez, megbeszéli a kiköltözés menetét Ludmillával, akinek férje kamionos lett egy kiskőrösi cégnél, sőt lakást is kaptak, így értelmi sérült kislányuk jövőre a város speciális iskolájába járhat, aminek nagyon örülnek. Sokáig elhúzódik a búcsúzás. Késő délután hagyják el a tanyát, másnap reggeltől pedig már új élet vár rájuk.

– Akaratlanul is beavatnak titkaikba a családok, részese vagyok a mindennapjaiknak – árulja el Németné Horváth Beáta. – Néha nehéz feldolgozni a keményebbnél keményebb emberi sorsokat. Kollégáimmal is sokat beszélgetünk, így valamivel könnyebb túltenni magunkat bizonyos helyzeteken. Sokat adunk magunkból és sokat kapunk másoktól. Nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor sikerül a menekültek szívében békét teremteni.

Hat tarka macska üldögél a bejárati ajtó előtti lábtörlőn. Talán érzik a bentről kiszivárgó meleget. Az apartman lakói Ukrajna magyarlakta falujából jöttek, az édesanya életre szóló küldetése fogyatékossággal élő gyermekeinek ápolása, hiszen maguktól helyet sem tudnak változtatni. Picik voltak, amikor kiderült a betegségük. Sosem volt könnyű életük, regényt lehetne írni arról, mi mindent kellett eltűrniük. Mesélik, szinte beleremegett a testük, amikor szóltak a szirénák.

A bombázások elől nem tudtak hová elbújni, mert nem tudtak gyorsan mozdulni. Hallották a rádióban a tanácsot, ha nincs óvóhelyük, olyan helyre menjenek, ahol legalább két fal választja el őket az utcától. Hát ilyen sem volt a házukban, csak nagy üvegablakok. Sorsukat Istenre bízták, az édesanya folyton imádkozott. De egyikük sem háborgott soha, tisztában voltak vele, ha nem tudnak változtatni a helyzetükön, el kell fogad­niuk, amiben vannak. Aztán mégis változtattak. Az interneten rátaláltak a Strázsa-tanyára. Azt mondják: „Ez a legjobb hely a világon. Mindent megkapunk. Soha nem volt és nem is lesz ilyen nyugodt, békés életünk. Az itt töltött hónapok kárpótolnak azért a sok borzalomért, amit korábban el kellett szenvednünk. Csak az a baj, hogy nem lehet itt megöregedni és itt meghalni.”

Amikor eljő a búcsúzás ideje... Fotó: Németh András Péter

Bea azzal próbálja őket vigasztalni, amíg nem talál számukra megnyugtató otthont, addig maradhatnak a tanyán. Nemrég vásárolt a szövetkezet egy ingatlant, amely felújítás után az ő használatukba kerül. A kis család könnyek között mondja: „Nem is merjük elhinni.” Ennél értékesebb ajándék nem létezhet számukra. Az asszony lázasan keresi azt a füzetet, amelyikbe nagyobb gyermeke írta hajdanán a verseit. Az egyik a karácsonyfáról szól. Felolvassa. Csöndben hallgatjuk.

Aztán magukra hagyjuk őket. Nehéz elindulni, s nehéz egy ilyen nap után visszanyerni a megszokott ritmusunkat. Főleg, ha a riport során olyan szívbe markoló gondolatok is elhangoztak, mint amilyet Tánya fogalmazott meg: „Legyen mindig béke.”

Igen, békének kellene lennie, mindig.

Ezek is érdekelhetnek