Menj el úgy, mintha jönnél

Bűn – ezzel a címmel forgatott televíziós dokumentumfilm-sorozatot 1981-ben Regős István. Elment a rákospalotai Kállai Éva Nevelőotthonba, megkérte az igazgatónőt, hívjon a szobájába húsz lányt, akik hányatott múlttal rendelkeznek, jóképűek és nem raccsolnak. Leültek és kezdődött a faggatás. A tévések be sem mutatkoztak, azt sem mondták, miért jöttek. Marianna ezen úgy felháborodott, hogy szó nélkül kirohant a szobából. A stáb azonnal tudta, nélküle ez a film nem készülhet el. Hirtelen fontos lett számukra a lázadó tinédzser. Aki aztán a kamera előtt mindenre őszintén válaszolt. Erdős Marianna nem csinált mást, mint önmagát adta – s ettől lett a film hiteles.

„Nem az volt a cél, hogy engem sajnáljanak, mégis ezt érték el. Rólam készült egy felkavaró helyzetjelentés. Aztán két évre rá forgattunk még egy dokumentumfilmet, hogy mi történt velem az eltelt idő alatt. Regős István egy ideig istápolgatott, feleségével együtt meghívott hozzájuk, bundát vettek nekem. Azt is el akarták intézni, hogy bekerüljek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. De én ez ellen tiltakoztam. Valahogy megéreztem, ha oda járnék, levágnák a szárnyaimat, megölnék bennem a karaktert. Akkorra már megismertem magamat. Figyeltem az arcvonásaimat, tudtam, melyik mit takar. Éltem a saját kis életem, ingáztam a nyers valóság és a szerepjáték között.”

Az intézetben ronda világ dúlt, érvényesült az ököljog. Mindenért verekedni kellett, a nevelőkkel képtelenség volt kijönni. Akinek sikerül onnan kijönnie, szabadulni akar az emlékeitől. Regős tévésorozata felkavarta az érzelmeket. Erdős Marianna neve bekerült a köztudatba, megismerte az ország. Nem érdekelte a népszerűség, neki fontosabb volt, hogy összerakja múltjának mozaikjait. Alig tudott valamit a családjáról. Édesanyja a szülés után otthagyta a kórházban – így azonnal állami gondozásba került –, s azt is aláírta, hogy nem adható örökbe. Apjáról 24 éves korában hallott először. Az intézetben megkapta a nevére szóló leveleit, amikor elolvasta az évtizedekkel korábban írott sorokat, sírógörcsöt kapott. Kinyomozta a címét és elment hozzá Pécsre. Azt hitte, végre családba kerül, de aztán csalódott az apjában, és inkább nem kért a késői szeretetből.

„Anyámmal többször is próbáltam rendezni a kapcsolatomat, de csak rövid ideig tartott köztünk a béke. Mindig is tagadásban volt, alapból gyűlöl. Érdekes, a mostohaapámmal jobban megértjük egymást. Másfél éve megint többet találkozunk. Tőle csikartam ki a bátyám telefonszámát. Mindkettőnknek ugyanazok a szülei, létezik valamiféle testvéri ragaszkodás is köztünk, de anyám kiskorában belenevelte, hogy a húga intézetben van. Tőle is szabadult, sokszor hazavitte a nagymamához. A nagymamám volt az egyetlen, akihez őszintén ragaszkodtam. Sajnos korán meghalt. Biztos vagyok benne, hogy nekem jót tettek az intézeti évek. Türelmetlen, szélsőséges voltam, s ezek az életben maradás ajándékai. Megtanultam, hogy minden egyes pillanatra oda kell figyelni. Korábban nem érdekelt, miért lélegzem, miért mozog a kezem, mit mondok. Ma már ezek is fontosak. Másképp viszonyulok az élethez. Szeretek kettesben lenni Istennel. Hiszek benne. Nem azért, mert többször kerültem a halál közelébe. Sosem féltem a haláltól. Nincs bakancslistám. Minden, ami eddig megadatott, azzal elégedett vagyok.”

Erdős Marianna arra vágyott, majd neki lesz „normális” családja. Magánélete nem a botrányokról szólt, mindazonáltal nem vetette meg az élvezeteket. Kecskeméti színházi évei során ismerkedett meg az első férjével. Imponált neki, hogy megkérte a kezét, és ő igent mondhatott neki. Csak hét végén találkoztak, akkor meg az ital volt fontosabb, mivel a párja sofőr volt, s ilyenkor akarta behozni a lemaradását. Válás lett a vége.

„Úgy tűnik, nekem sofőröket dob a sors, második férjemnek is ez a hivatása. Huszonhét éve vagyunk együtt. Benne találtam meg azt a férfit, aki minden őrültségemmel együtt elfogad. Nekünk fontos a szabadság, a nyugalom, a lazaság. Egyszer megállás nélkül beszélgetünk, máskor csak csöndben fekszünk egymás mellett. Van egy garzonlakásunk Óbudán. Intézetisként arra vágytam, hogy legyen saját lakáskulcsom, és magamra zár hassam az ajtót. Mostanában elég beteges vagyok, de olyan munkát szeretek vállalni, amivel gyorsan végzek, és utána azt csinálhatom, amihez kedvem szottyan. Ez régebben is így volt: takarítottam, statisztáltam, piacoztam, voltam mozigépész, alagútfenntartó, kézbesítő, titkárnő, könyvkötő. Sosem tartottam magam színésznőnek. Ahhoz sokat kellett volna tanulni, azt meg kihagytam. Talán éppen ezért tudtam élvezni a játékot. Régóta írok verseket, és néha festek is. Mostani életemben meghatározó lett a sport. A rendszeres úszás mellett a maratoni futás a szenvedélyem. Napi három-négy órát edzek. Már tíz maratoni versenyen vettem részt. Nem kis dolog, ugye?”

Proli démon, józsefvárosi végzetasszony – ilyeneket írtak Erdős Marianna filmbéli alakításairól. Szomjas György Könnyű testi sértés című mozifilmjében Eperjes Károllyal és Andorai Péterrel játszott együtt, ekkor meg így vélekedtek róla: „Nem hasonlít a kispolgári szépségideálra, a tucatárura, a gyári termékre, ezek mindig tele vannak hamissággal.” Végre megmutathatta, mire képes. Idegbajt kapott attól, hogy a szakmabeliek a könnyűvérű lányt látták benne, főleg ilyen szerepekre hívták. Dolgozott Zsurzs Évával, Esztergályos Károllyal, Koltai Lajossal. Aztán összehozta a véletlen Jancsó Miklóssal.

„Sétáltam az utcán. Kiszállt a taxiból Jancsó Miklós. Belém botlott. Ha már így esett, invitált, menjek fel a lakására, ahol egy tévéinterjút fognak vele felvenni. Nem volt képben, hogy ki vagyok. Amikor elment a stáb, kisebbfajta buli szerveződött. Ekkor Miklós érdeklődni kezdett felőlem. Azt válaszoltam neki, én egy boldog ember vagyok, mert megismerhettem. Azt is hozzátettem: sokat fogunk még beszélgetni és dolgozni. »Miért? Mit tudsz?« – kérdezte. Nyakamba húztam a pólómat: »Ez elég?« Meggyőző látvány lehetett. Jancsónak pont egy ilyen vagány csaj kellett, aki nem esik zavarba a kamera előtt sem. Éreztem és értettem őt. Adta az instrukciót: »Menj el úgy, mintha jönnél« – és én úgy mentem el. Amikor az 1980-as évek közepén a kecskeméti Katona József Színházban dolgozott Hernádi Gyulával és Gyurkó Lászlóval együtt, szerződtetett a társulatba. Itt döbbentem rá, mennyire fontos a színház. Nem zavart, hogy pucéran látott a közönség például a Jöjj, délre, cimborám! című darabban. Lehet, hogy sokan csak arra emlékeznek, hogy bugyi nélkül sétáltam a deszkákon, vagy éppen volt rajtam egy átlátszó lepel is. Nem érdekelt akkor sem. Én tudom, miért tettem. Büszke vagyok rá, hogy Jancsó volt az első és egyben utolsó, akinek a kedvéért ledobtam magamról a textilt, noha sokan próbálkoztak utána is ezzel. Hogy ne csak a meztelenségről beszéljek, voltam rendezőasszisztens Galkó Balázs, Malgot István és Vándorfi László mellett. Amikor Jancsóékat elküldték Kecskemétről, nekem is elegem lett az egészből.”

Azt mondja, semmit nem bánt meg, amit valaha csinált. Erdős Marianna mindig is azon amatőr színészek közé tartozott, akik nem haltak bele abba, hogy nincsenek a kamera előtt. Ha valakinek eszébe jutna, ma is szívesen vállalna filmszerepet. Szerinte 56 éves korára lett igazán karakteres, bátran vállalja a ráncait, az alakját.

KÁLLAI MÁRTON FELVÉTELE, CSALÁDI ARCHÍVUM