Mindent megtanulni, amit csak lehetett – Dr. Perner Ferenc pályaképe

Huszonöt évvel ezelőtt dr. Perner Ferenc és csapata végezte Magyarországon az első sikeres májátültetést, a beteg még mindig él. Én csupán külföldön megtanultam, hazahoztam és alkalmaztam azt, amit mások másutt már kitaláltak – vallja a hazai transzplantációs programok úttörője, akinek nevéhez fűződik az első, tartós túlélést biztosító veseátültetés is 1973-ban.

Ország-világSzijjártó Gabriella2020. 02. 26. szerda2020. 02. 26.

Kép: Kútvölgyi Kórház korhaz beteg orvos egészségügy 2014.02.06. fotó: Németh András Péter, Fotó: Nemeth Andras Peter

Mindent megtanulni, amit csak lehetett – Dr. Perner Ferenc pályaképe
Kútvölgyi Kórház korhaz beteg orvos egészségügy 2014.02.06. fotó: Németh András Péter
Fotó: Nemeth Andras Peter

– Hogy lett önből transzplantációs sebész egy olyan korban, amikor nálunk még nem is létezett ilyen orvosi szakirány?!

– Szép nagy kerülő úton. 1954-ben történt a világon az első sikeres veseátültetés Bostonban: Joseph Edward Murray amerikai plasztikai sebész egypetéjű ikrek között végzett vesetranszplantációt. Később, 1990-ben megosztva orvostudományi Nobel-díjjal tüntették ki a szerv- és sejtátültetés terén tett felfedezéseiért.

Én 1956 őszén kezdtem az orvosi egyetemet, de 6 év alatt nem hallottunk egy szót sem arról, hogy ez egyáltalán lehetséges és létezik. Akkortájban, amikor doktoráltam, 1962-ben a szegedi Sebészeti Klinikán megtörtént az első hazai veseátültetés. A transzplantációt Németh András végezte élő donorból.

A műtét sikeres volt, de a vese csak három napig működött, a beteg pedig mindössze 79 napig élt. Ugyan már létezett a kilökődést gátló gyógyszer, de törzskönyvezés híján nem merték beadni. Ennek az idehaza, sőt a Rajnától keletre is úttörő beavatkozásnak szenzációszámba kellett volna mennie, de agyonhallgatták.

Én mindeközben elszántan sebész akartam lenni – egy olyan korban, amikor nem az történt, amit a végzős akart, hanem központilag kijelölték, ki hova kerül. Az orvostanhallgatóként éveken át, hétvégente és nyarakon keresztül az Uzsoki kórházban vállalt „kulimunkának” és nem utolsósorban a megszerzett gyakorlati tudásomnak is köszönhettem, hogy végül az álommunkahelyre, az I. Számú Sebészeti Klinikára kerültem.

– A szegedi próbálkozás után még 11 év kellett ahhoz, hogy elinduljon Magyarországon a szervezett veseátültetési program, és ön 1973-ban elvégezze nálunk az első sikeres és tartós túlélést biztosító vesetranszplantációt. Mi történt ez idő alatt?

– A szakvizsga után nem sokkal, 1968-ban egy államközi szerződésnek köszönhe­tően kimentem dolgozni Algériába. A függetlenségi háború után nem maradt orvos, ezért Kínától Bulgáriáig keresték a gyógyítókat.

Nemzetközi környezet és jól felszerelt kórház fogadott, a franciák fejlett infrastruktúrát hagytak maguk után. Elképesztő és kemény helyzeteket éltem meg, de óriási tapasztalatot szereztem: amíg itthon egy korombeli sebésznek évi 80-100 műtét jutott, ott a három év alatt több mint háromezer műtétet végeztem, ráadásul szülészeti-nőgyógyászati, baleseti sebészeti, gégészeti és urológiai területen is. Ezt tekintem az első lépcsőfoknak.

– És mi volt a második?

– Amikor Algériából 1971-ben hazajöttem, az a hír fogadott, hogy az I. Számú Sebészeti Klinikát jelölték ki a vesetranszplantáció hazai központjául.

Az hamar világossá vált, hogy idehaza igazából senki sincs tisztában azzal, pontosan mi kell egy ilyen osztály működtetéséhez, hiszen az átültetés nemcsak sebészi kérdés, érteni kell többek között a donorszervezéshez, a várólista kezeléséhez, a szervkivételhez, a szervkonzerváláshoz és az immunológiához is. Én azt vallom: azt, amit más már tud és gyakorol, nem kell újra kitalálni, hanem ott és attól kell megtanulni, aki tudja.

Úgyhogy az Algériában elmélyített francianyelv-tudásomnak is köszönhetően megpályáztam egy párizsi ösztöndíjat, merthogy az európai országok közül csak Franciaországgal maradt meg a háború előtti együttműködési szerződés.

Nagyon szerény ösz­töndíjból éltünk kint a feleségemmel – a pénzszűkében nagyon hamar leszoktam a dohányzásról! –, naponta hajnali négykor keltem, de az egy év során minden vese­transzplantációban asszisztáltam, mindent megtanultam, amit csak lehetett.

A szigorú francia szabályok miatt csak cadaver- (agyhalott donor – A szerk.) vesekivételeket végezhettem, de átültetést emberbe nem.

– Mi történt a hazatérése után?

– Szoktam mondani: a nagyobbik lányom szinte egyidős az első sikeres magyarországi veseátültetéssel. 1973. szeptember 11-én jöttem haza, ő szeptember 16-án született, és két hónappal később végeztük a műtétet.

E két hónap alatt minden hazai műveseállomásra elmentünk három napra, ennyi időnként került sor egy beteg művese kezelésére, így mindenkivel egyenként elbeszélgettünk. Próbáltuk megértetni a betegekkel, hogy mit is jelent a veseátültetés.

Akkoriban a vesebetegek fele kezelés híján elhunyt, a transzplantáció lehetett az egyetlen komoly életesélyük. Összesen 36-an kerültek várólistára, ennyien tették a kezünkbe az életüket.

Perner Ferenc professzor, igazgató, SOTE Transzplantációs klinika. Fotó: Németh András Péter

– Aztán majdnem húsz évvel a világelső után...

– 1973. november 16-án elvégeztük az első két sikeres hazai szervátültetést, egy éjszaka alatt. A saját autómmal hoztam a beültetendő szerveket a baleseti sebészetről a klinikára, mivel részt vettem a kivételben is.

Azzal a fonallal varrtam a veséket, amit Párizsból, a kísérleti műtőből hoztam. Az egyik beteg 26 évig élt az új vesével, a másik három nap múlva meghalt. Az utóbbi pá­ciens veséje is tökéletesen működött, de a vérszegénységét nem tudtuk kezelni.

A hőskor, amikor még CT meg ultrahang nélkül dolgoztunk, tele van sztorikkal!

– Milyen volt a fogadtatás?

– Kritikák, irigy megjegyzések kísérték a munkánkat, a sikerek azonban bennünket igazoltak. Hiába volt hazánkban már akkor törvénybe foglalva, hogy mit jelent az agyhalál, és hogy aki életében nem tiltja meg, abból kivehető a szerv, nehéz ezt elfogadtatni a hozzátartozókkal, sőt nemegyszer az orvos kollégákkal sem.

Olykor érzelmi hullámvasút volt ez nekem is: más fejben elfogadni, hogy egyetlen halott szerveivel kilenc ember életét menthetjük meg vagy javíthatjuk az életminőségét, és más a műtőasztalon látni egy agyhalott gyönyörű lányt, aki 18 évesen öngyilkos lett…

– Az első sikeres hazai májátültetést is ön végezte 1995-ben. Miért kellett a sikeres vesetranszplantáció után erre több mint húsz évet várni?

– Fokozatosan kinőttük az I. Sz. Sebészeti Klinikán a nekünk biztosított helyet és keretet, egy idő után egyértelmű lett, hogy önálló transzplantációs klinikára van szükség – Varsóban, Berlinben és Prágában már külön intézet szolgálta a betegeket.

Miniszteri biztosként részt vettem a tervezésben, majd 1990-ben kineveztek a félkész klinika élére. Hatvanhárom pályázó orvos közül választottam ki majdani munkatársaimat, nagyon jó csapat jött össze. A Transzplantációs és Sebészeti Klinika 1994-ben nyílt meg, és kiemelkedő szakmai elismerésnek tartom, hogy a volt szocialista országok közül elsőként mi rendezhettünk nemzetközi transzplantációs konferenciát 1997-ben.

Sokat dolgoztunk, éjjel és nappal, sohasem tudhattuk, mikor ér véget a nap. Bizony, a családjaink is megszenvedték a sikereinket – ugyanakkor, bár a lányaim gyerekkorukban gyakran nélkülözték az apjukat, végül mindketten orvosok lettek.

A húszévnyi várakozást az is indokolja, hogy a májátültetés technikailag nagyságrenddel nehezebb a vesénél; hiszen nagyon sok képletet kell összevarrni. És a méret is jobban számít, például egy százkilós emberből származó májat nem ültethetünk át hetvenkilós emberbe.

Megjegyzem: Bécsben előbb végeztek már májtranszplantációt, mint nálunk, de az első tíz betegüket elvesztették; a mi első páciensünk még mindig él.

– Változott az orvos-beteg kapcsolat a pályafutása hat évtizede alatt?

– Nagyon sokat! Az első száz veseátültetett beteget és a családtagokat is név szerint ismertük, minden kontrollvizsgálatot mi magunk végeztünk. Mostanra több mint 5000 veseátültetés történt, évente 150-180 ilyen beavatkozásra kerül sor csak a Transzplantációs és Sebészeti Klinikán. Beszélgetésünk idején májból 1079-nél tartunk.

A világ gyorsabban pörög, az orvosok elfoglaltabbak és leterheltebbek. Olykor megfeledkezünk arról is, hogy a beteggel beszélgetni kell, meg kell hallgatni a panaszát és meg kell vigasztalni, mert az életösztönük segíti leginkább a gyógyulást.

– Csupán négy évvel ezelőtt, 78 évesen hagyta abba az operálást, de még hetente kétszer bejár a klinikára. Hiányzik a műtő?

– A sebészet abban a formában, ahogy csináltam, egy életen át tartó addikció: a siker ugyanolyan endorfinokat szabadít fel, mint a sportolóknál. Ez hiányzik, és ennek nehéz megtalálni a pótszerét.

De be kellett ismernem: a kisebb műtét már nem elégíti ki a szakmai igényeimet, a nagy meg fárasztott. Álmomban gyakran operálok. Tudja, hihetetlenül felemelő érzés, mikor összevarrja az ember a két eret, és a hideg, löttyedt, szürkésbarna emberi szövet kivirul. Ismét életre kel és a beteg hosszú életéveket nyer.

Ezek is érdekelhetnek