Mindhalálig Figaro - Makk Zsuzsával, a Mezei Nézővel beszélgettünk

Tavaly 242 előadást látott: színdarabot, operát, koncertet, főpróbát. Makk Zsuzsa a Mezei Néző, aki öt év alatt eddig 2022 blogbejegyzést írt az interneten. Nem kritikus – mert csak a jót domborítja ki. És nem rajongó – merthogy abban lenne valamiféle elvakultság, ami belőle hiányzik.

Ország-világSzijjártó Gabriella2018. 02. 17. szombat2018. 02. 17.

Kép: Mezei nézö színházblogger kritikus Zsuzsa 2018.02.01 fotó: Németh András Péter, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Mindhalálig Figaro - Makk Zsuzsával, a Mezei Nézővel beszélgettünk
Mezei nézö színházblogger kritikus Zsuzsa 2018.02.01 fotó: Németh András Péter
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

– Hogy kezdődött? Még 1978-ban otthon, Miskolcon láttam a Lúdas Matyit. Megfogott. A miskolci színház legendás Csiszár Imre-korszakában nőttem fel. Otthon az apám folyton operalemezeket hallgatott, és a pesti opera-élményeit emlegette, ahova csak1985-ben jutottam el először előadást nézni, de folyton oda vágytam, ahogy a Három nővér is Moszkvát emlegeti, úgy voltam én is Pesttel, csak nekem sikerült. Amire 16 évesen vágytam, az maradéktalanul sikerült, ezt elmondhatom, sőt még több is. Álmodni se mertem se három gyerekről, se heti hat előadásról, viszont Pesten akartam élni tanárként. Ez így lett.

1988-ban ezért felvételiztem az ELTE-re. Az első hétvégémen az akkor féléves Padlást azonnal megnéztem, majd még két másik előadást is.

1985 óta pontos listát vezetek az előadásokról. Most úgy 3300-nál tartok.

Mit láttam legtöbbször? 70 alkalommal a Figaro házasságát Mozarttól.

Ősszel megnéztem két héten belül 16 alkalommal a Figaro 2.0-változatot. Ez az opera valóban fontossá 2006 márciusában, Kovalik Balázs rendező Mozart-maratonjának keretében vált számomra, döntően megváltoztatta az életemet.

Előtte húsz évig azt gondoltam, ez a legunalmasabb mű, ami létezik – azóta ez az egyik kedvencem. Akkoriban extrém terhelés alatt éltem: az olasz szakos diplomámat nappali tagozaton szereztem, két kisgyerek mellett félállásban tanítottam, miközben a férjem 10 hónapig külföldön dolgozott. Csak napi 5 órányi alvás jutott, így sikerült egyedül menedzselni az életünket. Egy olasz nyelvészet-zh előtti hétfő este mentem el a Figaróra, nem túl nagy kedvvel. A szereposztásból nem ismertem egy nevet sem; csak a rendezőben bíztam, tudtam, hogy akar valamit a Figaróval, ha hozzányúlt. Azért bírtam ki azt az évet, mert az előadás után gyakorlatilag ezt az operát hallgattam folyamatosan. (Megjegyzem: a kritikus Koltai Tamás is hetente egyszer végighallgatta, egész életében.) 2006 óta nem unom meg, és megnézem, ahányszor csak lehet.

Azért kezdtem öt éve, február 14-én írni ezt az „ajánló, nyomhagyó, visszajelző” blogot, amely elsősorban az előadások értékeit emeli ki, mert szeretnék valamit visszaadni a színházi világnak abból, amit kaptam és kapok. A cél: találjon egymásra előadás és célközönsége. Ezek nem kritikák, de vállaltan szubjektív beszámolók minden előadásról, amelyre beülök. A Mezei néző cím ezt hangsúlyozza. Mellesleg, a művészek nagyon igénylik a visszajelzést, de legkevésbé a kritikai megjegyzéseket. Tudják ők maguk is, ha valami nem sikerült, és leginkább szeretetteljes figyelemre vágynak. Van akit inspirál az is, ha tudja, hogy miatta, vagy miatta is nézem az előadást, de ez nem változtat azon, hogy idegen vagyok számára, a rivalda (és a blogírás) nemcsak összeköt, de el is választ. A törzsnézőkhöz és a nézőtéri dolgozókhoz van a legtöbb közöm, a legtöbb helyen megvannak azok az emberek, akikkel a szüneteket tölteni szeretem. 

Időnként vidékre is eljutok, de mivel nehéz visszajönni, nem elégszer. December óta Tatabányán, Kecskeméten és Székesfehérváron is voltam, és ezek mind kivételesen jó élményként maradtak meg bennem. Akinek van autója, és szeret színházba menni, érdemes legalább a közelebb fekvő vidéki városokba eljutnia Pestről is. A vidéki városokban sokkal többen tudják ünnepként megélni a színházi estéket, mert nincsenek „korlátlan lehetőségek”. Azt hiszem, hogy nekem ez például akár heti hat este is sikerül, boldognak érzem magam már akkor is, amikor éppen színházba indulok.

Ritkán hagyok ott előadást, mivel amire elmegyek, arról már feltételezem, hogy lesz benne valami jó. Akár csak egy színész, aki miatt érdemes ott lenni. Nem érdemes meglógni, mert sok előadás a végére van kihegyezve, és utólag elismerjük, hogy érdemes volt megnézni.

Mikor a legjobb megnézni valamit? A10. tája lenne az ideális szerintem. A főpróbáknak is megvan a varázsa, ajánlót az alapján egészen nyugodtan lehet írni, ha kritikát nem is illik.

A legtöbben a pénzt firtatják, pedig elsősorban idő kérdése, hogy hányszor jutok el színházba. A blogírással együtt valóban rengeteg idő, és nem menne, ha nem lennék félállásban, illetve a háztartásban nem vállalná magára a nagyobb részt a férjem. Sokan az előadásokat irigylik, pedig ezt a hátteret sokkal inkább lehetne, bár már megtanultam, hogy senkit nem érdemes. (Büntetés is lehet egy előadás, amelyiknek valaki nem célközönsége.)

Akit a jegyárak érdekelnek, azoknak azt mondhatom, hogy vannak pótszékek, állóhelyek, történnek szerencsés fordulatok, és mostanában, ahogy egyre jobban megismerik a blogomat, egyre több színháztól is kapok meghívást, sőt több

ismeretlen ember is felajánlotta, hogy a felesleges jegyével elmehetek színházba. Volt egy nap nemrég, amelyiken öt ilyen jegyet kaptam. (Aki az ár megtakarítására gondol, az képzeljen hozzá minden előadáshoz 3-5 óra írást is, és azt hiszem, ezt nem mindenki vállalná be átlagosan 2000 Ft megtakarítása érdekében. A blogírást magát nagyon szeretem, mert sok minden eszembe jut az előadásokról közben, van előadás, amelyet csak írás közben értek meg. Akinek ez a tevékenység szintén vonzó, azt semmi nem akadályozza meg, hogy ő is blogírásba fogjon. A színházaknak jól jön minél több reklám és visszajelzés, akárhány blogger is elfér, tekintve, hogy a hivatalos kritikusok támogatására ettől függetlenül sincs forrás. Ha van blogger, ha nincs – ezen a területen központi forrásból kellene segíteni, de nem miattunk nincs több támogatás.

Nem célom, hogy mindenki az én kedvenc előadásaimat nézze. Azt is megértem, hogy manapság az emberek kikapcsolódásra vágynak, fájdalomcsillapításra. Az sem kevés, ha valahol legalább két-három óráig jól érzik magukat, és a „bulvár” előadásokban is vannak olyan gondolatok, amelyekbe bele lehet kapaszkodni, de nem muszáj. A legfontosabb, hogy jól legyen megcsinálva, jó színészek kapjanak jó lehetőségeket ezekben az előadásokban.

Amikor nem éppen azért megyek, mert valakit látni akarok egy újabb rendezésben, akkor leginkább azt várom a színháztól, hogy a saját életemben felmerülő kérdésekre válaszokat kapjak. Sokszor ez meg is történik, és aki folyamatosan olvas, az nyilván tudja, hogy mi az, ami leginkább nyugtalanít. Az elgondolkodtató, társadalmi kérdésekkel foglalkozó színházat szeretem, de nem hiszem, hogy nyíltan kellene politizálni a színpadon, az „áthallások” is megteszik.

„Menthetetlen vagyok, nem tudok tiszta lappal színházba menni – mondta egyszer éppen a Szabad Földnek a Kossuth-díjas színházi fotográfus Keleti Éva. – Nekem a Tennessee Williams-darabokban igenis Tolnay Klári az etalon, és Hamletként Gábor Miklós. Pontosan tudom, hogy azok az előadások már elavultak, idejétmúltak, de a színészi játékuk felejthetetlen számomra.” Na, éppen így vagyok én is, mondjuk, az Übü királlyal. Alfred Jarry darabját 1985-ben láttam először (és még utána ötször) a Katona József Színházban, Sinkó Lászlóval és Básti Julival. Ezek után két másik rendezés nem igazán tetszett, és azóta félek minden további megtekintéstől. Most viszont örülök, mert sikerült semleges állapotban beülni a 43. Kékszakállú előadásomra, de ehhez hosszabb ráhangolódás kellett. Az sem szerencsés, ha valaki túl sokat vár egy előadástól, de az sem, ha túl keveset. Nehéz jó nézőnek lenni.

Aki követi a Mezei Nézőt, könnyen megállapíthatja, hogy kiket szeretek a leginkább nézni. Azért vannak a címkék, hogy onnan akár konkrét személyekre is rá lehessen keresni. A számok néha sokat elárulnak, de nem mindig. Vannak művészek, akiket többet néznék, ha lenne rá alkalom.

Kiszámoltam: a havi átlagom 17 előadás. Igaz, az elmúlt fél évben rekordszám: 26 jött ki. A Mezei Néző: valóban egy néző blogja más nézőknek, azért, hogy az írásokkal kedvet csináljon az előadásokhoz. Ez csupán egyetlenegy vélemény, ami nem zárja ki azt, hogy más mást gondoljon. A színház elsősorban játék, amit én roppant mód élvezek, lassan negyven éve.


Lejegyezte: Szijjártó Gabriella

Ezek is érdekelhetnek