Müller Péter: A választás mindig a miénk

Müller Péter könyveiből több mint félmillió példány kelt már el. Előadásai mindig telt házasak és forró hangulatúak. Útmutatóul szolgáló gondolatait rendre idézik az interneten, közösségi oldalának majd' 250 ezer követője van. Túlélte a második világháború borzalmait, az ’56-os forradalom idején hat golyó találta el, de visszajött a halálból.

Ország-világPuskás Kati2021. 01. 23. szombat2021. 01. 23.

Fotó: Zsigmond László Márton

Müller Péter: A választás mindig a miénk Fotó: Zsigmond László Márton

A járvány miatt nem tudtunk személyesen találkozni, így nem láthattam az élénken csillogó, világok titkait sejtető, átható szempárt, de a hangjából is sugárzik az a harmónia és derű, amely bárkit képes átsegíteni azon, hogy a félelem uralja az életét. A járvány őket sem kímélte, feleségével együtt átestek már a Covid–19-fertőzésen.

A feleségem meg se rezdült. Én vagy három óráig éreztem magam furán, mint amikor bokszoltam, és a padlóra kerültem. Nem értettem, mi történt. Hamar fölálltam. Élek, sportolok, dolgozom. Mivel túlestem már egy halálélményen, tudom, hogy a lélek halhatatlan. A boldogság, tudjuk Jézustól, itt csak ígéret. Nem félek a haláltól, úgy számolok vele, mint egy régi ismerőssel. A vég elkerülhetetlen – hiszen létünk ciklikus: születünk, élünk, aztán meghalunk –, valamennyien halandók vagyunk. De ettől nem kell pánikba esni.

A Mester is azt mondta: ne féljetek! Én pedig úgy gondolom, félni talán lehet, de majrézni nem! Hogy mi a különbség? A félelem jó esetben óvatossá és körültekintővé teszi az embert, vigyáz magára. A majré – nevezhetjük szorongásnak vagy rémületnek – reményvesztetté tesz, lebénít, ezáltal valóságos pszichoszomatikai bomba, rengeteg betegség forrása, és sokkal több áldozatot szed, mint a Covid–19-vírus, amelyről nem sokat tudunk. Azért is tűnik ilyen félelmetesnek, mert nem ismerjük.

Rengeteg járvány és háború zajlott már az emberiség történetében, nemzetek és világnézetek feszültek egymásnak, de egyik sem volt globális. Nem volt egyetemes, el lehetett menekülni előle. Most az egész emberfaj került válságba. A Föld minden lakóját érinti a kialakult helyzet, ráadásul láthatatlan az ellenség, rejtélyes számunkra ez a vírus. A kollektív tudástárunkból hiányzik ez az emberiségméretű tapasztalat, nincs birtokunkban megoldó kulcs.

Ezért minden vélemény magánvélemény, nem lehet az emberek nevében beszélni. A tudósok is csak most tanulják, még nem tudják. Minden ember másképp éli meg ezt a helyzetet, mindenki a saját fészkébe, családjába, lakásába és főleg önmagába van bezárva, magának kell megtalálnia a megoldást. Minden egyes emberrel más történt: vannak, akik bölcsebbek lettek, s megtanultak szeretni, mások pedig elkeseredettek, rögeszmések és rettegők.

De tény, hogy katarzishoz érkezett a világdráma, amelyben élünk. Rajtunk áll, hogy tragédiának vagy komédiának éljük meg. Ettől függ, hogy mit hoz a katarzis: vagy elnyel a mélység, vagy felemelkedünk. Az emberiség vagy elpusztul, vagy megtisztul.

Eljött volna a világvége? Sokak fejében fordul ez meg mostanában, de a Kossuth-díjas író már 2019-ben megírta a Világvége című művét, amely pesszimista címe ellenére a derűt hirdeti. Azt mondja, hogy ezt a könyvet nem is ő, hanem a lelke mélyén élő Bohóc írta az emberek legnagyobb félelméről, a nagy összeomlásról, a világ végéről.

Ez az egyik legfontosabb könyvem. Műfaját tekintve játék és spirituális vallomás, s mivel meggyőződésem, hogy az olvasók lelkében is ott él a Bohóc, meg fogják érteni az üzenetét, hogy mindannyian szabadok vagyunk. Miénk e világ és a túlvilág, Föld és Ég. Ingyenjegyünk van a pokolba és a mennyországba is. Az én országom nem e világról való – mondta a Mester. Mi ettől annyiban különbözünk, hogy nekünk semmilyen országunk nincs.

De nem is kell! Semmi. Se hatalom, se gazdagság, se biztonság, se lakcímkártya, mert tudjuk, hogy semmi sem a miénk, semmit sem vihetünk magunkkal. A bennünk élő Bohóc tudja, nincs másra szükségünk, mint ami a kis batyunkban elfér. Mi van ebben a batyuban? Nevetés és dal! Ez a mi kincsünk. És ha a hangunk elmegy, akkor fütyülünk, és ha fütyülni sem tudunk, akkor ráteszünk a fésűnkre egy selyempapírt, és azon fújjuk majd a gyönyörű nótákat. S ha már fésű sincs, és papír sincs, akkor a szívünkben szól a zene és a nevetés. Örökké!

Azt hiszem, a ma embere a vélt biztonságához ragaszkodik leginkább, attól szorong, hogy elveszíti, amit a magáénak gondol: a hatalmát, a pénzét, a lakcímkártyáját. Annak a generációnak, amelyik nem ismeri a háború rémségeit, felfoghatatlan, hogy bármekkora a pusztítás, mindenhonnan fel lehet állni. Müller Péter saját tapasztalatból tudja ezt. Szerencsére olyan erős édesanyát kapott a sorstól, aki ismerte a túlélés kulcsát, a rendíthetetlen derűt. A képességet, hogy a helyzetünk fölé emelkedjünk, és meglássuk a tragikumban is a komikumot.

Édesanyám nagy tanítómesterem volt. A háborúban lebombázták a házunkat, szerencsére mi akkor éppen máshol voltunk. Amikor visszatértünk, a házunk helyén egy bombatölcsér fogadott. A romok alól kikandikált a kis játék zsiráfom, a macim, a kisautóim. Mindenünk odaveszett. Anyám akkor rám nézett, és azt mondta: „Gondold azt, hogy nem is volt a miénk!” Felépítettünk egy új életet.

Anyám még a síron túlról is képes volt megajándékozni. Nemrégiben előkerült a titkos naplója. Magnószalagokra mondta az életét. Felvidéki asszony lévén hatalmas mesélő, egy „női Mikszáth”. Minden történetéből sugárzik a derű, az élet szeretete. Igazi nőibölcsesség-gyűjteményt hagyott ránk. Koprodukcióban dolgozhatok most vele. Döbbenetes fel­adat és kihívás, hogy megírjam, könyvbe rendezzem a naplót, amelyből olyan dolgokat is megtudtam, amiket a gyerekek nem szoktak megkérdezni a szüleiktől.

Édesanyám mindent elmesélt: hogyan ismerkedett meg édesapámmal, hogyan veszítette el a szüzességét, a nászéjszakáját, hogyan fogantam meg én, mit érzett, amikor a méhében voltam, s először a kezében tartott. A válása utáni összes intim történetét is magnóra mondta, a szerelmeiről is beszélt. Mindezt rengeteg humorral, annak ellenére, hogy bőven volt része megpróbáltatásokban az élete folyamán. Áldott életemet elsősorban egy ilyen anyának köszönhetem. Most együtt nevetünk: ő ott, én még itt.

A boldogságot, derűt, örömöt sokan próbálták már definiálni, de nem egyszerű meghatározni. A spirituális író Örömkönyvében úgy fogalmazott: „Ha van valami halhatatlan az emberben, az a röhögés. Onnan jön belőlünk, ahol nincs halál.” A Boldogság című kötetben pedig azt írta: „Ha megkérdezel, melyik a legfontosabb szó manapság, azt mondom: a jókedv. A legnehezebb sors is fölragyog tőle.”

Nem összetévesztendő a boldogság meg az öröm! Az örömhöz sok minden kell: siker, szerencse, pénz, gondtalanság, vágyak, remények, szerelem, sóvárgás, beteljesülés. A boldogsághoz nem kell semmi. Ami van, az is fölösleges. Nincs benne ragaszkodás, birtoklás, szomjúság. Örökös hiány csak a boldogtalanságban van, de a boldogságban nem hiányzik semmi és senki. Ez a mennyország állapota.

Amióta az ember kiűzetett a paradicsomból, egyik boldogtalanságból a másikba sodródik. Megszűnt az egységélmény, a poláris világban mindaddig boldogságkeresésre vagyunk ítélve, amíg két ember nem szereti úgy össze magát, hogy eggyé váljon. A boldogság érzése ízelítő a mennyországból. A boldogság átsuhan rajtunk, rendszerint akkor, amikor a legkevésbé várjuk, s a megértés fénye is akkor villan föl bennünk, mikor abbahagyjuk az igazság konok, erőszakos üldözését.

Nehéz helyzetekben az ember kíván­csian kémleli a jövőt, szívesen fordul jósokhoz, jövőbelátókhoz. Óhatatlanul eszembe jutott, hogy Jóskönyv is szerepel a művei között. Péter kitalálta kérdésemet.

Nem, a könyvem alapjául szolgáló Ji King nem jósol, inkább pszichológiai tanácsokkal szolgál. Nem a jövendőnket mondja meg, hanem JÓsol, azaz megmutatja, mi lehet a jó megoldás, ezért lett a címe JÓskönyv. De a választás mindig a miénk, a döntés mindig a saját kezünkben van.

Ezek is érdekelhetnek